A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-30 / 40. szám
— Na, hát itt van a kaszárnya — mondta Mákos fírer. Zsuzsánna bedugta a fejét a rácskapun, egyszeribe elfelejtette minden bánatát, ha Ember Sándort meglátta volna az udvaron. De nem látta semerre. Sokan voltak huszárok össze-vissza, ki felöltözve, ki csak nadrágba, ingbe, a szép őszi napon, csak ácsorogtak, lovakat járattak meg mi. Mindenki ott vöt, csak épp az egy Ember Sándor hiányzott közülük. Mákos fírer is otthagyta, előrement biztosan tudakozni a gazember felől, s Zsuzsánna szepegve elsírta magát. Eljöhetett ide, abizony; hogy már olyan, hogy még el is hiszik róla mindenütt, hogy asszony... — Ember Sándor, Ember Sándor! — hallotta kiabálni. — Ki látta, hol van Ember Sándor? Itt is jött egy nagy őrmester, de német, mondhatni, hogy veres volt a képe, kis bajusza volt, s széles, hosszú kard lógott előre a lába előtt a hasáról. — Emper Sántor — mondta németesen, mert csak egy kicsit tudott magyarul — most mentél el. Feleség... Stáción... telegram... Zsuzsánnának remegett az ajka. Hát mégis van Ember Sándor? A jó fiú, kedves... Összeröffent az egész kaszárnya; mind ismerte Ember Sándort. Most ment ki az állomásra Sőtér Ferenccel a felesége elibe. Nohát, ilyen csudát, hogy nem találkoztak... Még mondta, hogy jön a felesége, mert telegrafírozott ide, hogy jön. A kis magyar lány úgy örült a nagy kaszárnya udvarán, nem bánta mán, csakhogy mégis megvan Ember Sándor. — Hogy talált ide, kedves? — ilyen szépeket kérdeztek tőle. — Jaj, istenem — felelt —, ilyen utat se kívánok még a halálos ellenségemnek se... Nem találtam vón én ide, ha németek közt is nem vóna jó ember elég. Jaj, mikor egyszer csak olyan népek közé vitt a vonat, hát aztán mán senki se tudott, kérem, egy szót se magyarul, se kondoktor, se utasember, se asszony, se gyerek, eccóval senki. Osztán vót ott egy úr, olyan jóképű öregúr, annak megmutattam a cédulámat... Elővette a céduláját. A nagy darab őrmester elolvasta, megértette, mert az ő nyelvén volt írva, hogy : "Én vagyok Ember Sándor felesége, Pete Zsuzsánna, megyek Klagenfurtba az uramhoz, aki a hatos huszároknál szolgál, a jó embereket kérem, mutassák meg, merre kell menni." — Hát e vót a szerencsém, mert ez az öregúr is oda tartott — folytatta Zsuzsánna —, magyarázta nekem az istenadta, kézzel-lábbal, mintha siket vónék, hogy ő is oda megy, csak menjek vele, ahol ő leszáll, én is ott szálljak le... No, én osztán ügyeltem is rá eleget egész hosszú éccakán keresztül, nem hunytam én le a szemem egy pillanatra se, hát eccer úgy reggel felé egy nagy állomáson, látom, hogy az öreget sehol se látom. Jézus isten, e leszállott! No, felugrok én is, mint a bolond, le a vonatrúl. A huszárok a tenyerükkel verték a combjukat, úgy kacagtak a menyecske ijedt, gyönyörűségesen szép magyar elmondásán. — Már elvesztem vóna, már tisztára elvesztem vóna, de észrevett az öreg, hogy elvesztem. Szaladt osztán szegény utánam, hogy jöjjek vissza, úgy cipelt, azt se tudtam, hogy tanált meg. Egy EGTAJAK HÉT pohár sert meginni, csak azért száll le, aszonta. De mán majd elindult a vonat, mikor felugrottunk, pedig nagyon szeretett vóna szegény még egy pohárral inni, hogy megszomjazott miattam. így gyüttem én ide, ilyen szenvedésekkel kellett nekem idegyünni. Megtörülte kiizzadt arcát, szemét; az őrmester intett neki, behijta az irodába, hogy üljön le. — No, nem van, nix baj, ne sírsz, csitt! — mondogatta neki. — Feleséged, én, semmi — s úgy makogta, magyarázta jó szívvel, hogy majd ő meg a felesége magukhoz veszik, ott ellehet náluk akár három esztendeig is, míg az ura szolgál; majd segít konyhán. — Igenis — mondta Zsuzsánna, s összehúzta apró szemeit, lenézett a földre, majd bolond lesz, éppen három esztendeig ingyen cseléd lenni, s fennhangon elsírta magát: — Jaj, tekintetes uram, tessen inkább elereszteni Ember Sándort, gyenge ember a, lakatosember, a tüdejébe van annak a sok vaspor meg a szénfüst, nem való a katonának. Tessék kicsinálni, hogy hazagyühessen, tekintetes őrmester úr, az isten is megáldja, én se bírok dógozni, mindig szédüléseim vannak, meg mindjárt felborul a belső részem, ha lehajtok... Az úrmesternek megmagyarázták a kis menyecske szavait. Nevetett is, könnyezett is a nagy darab német, felemelte jobb kezét, s vastag tenyerével megsimogatta a kicsi Zsuzsánna fekete haját, mert már letette a kendőt a fejéről. — Jóvan, megvan, leni... Ne sírsz, az anyád teremtete... Ajnsz hónap, cváj hónap slusz... Mégy haza, urad, majd csinálok egyet... Zsuzsánna kacagott magában, és ráhajolt a németnek a nagy szeplős kezére, megcsókolta, akárha utálta is. Hát ekkor csak jön Ember Sándor Sőtér Ferenc cimborájával. Az arca, mint a láng. Zsuzsánna jól látta, pedig tele volt a szeme könnyel. Elsikkantotta magát, s nyakába ugrott. — Pete Zsuzsánna! — kiáltotta a legény. Mindenki örült ott, az egész iroda, az egész kaszárnya, tán még az egész Klagenfurt városa is megdidergett egy kicsit az örömtől. Zsuzsánna a nyakába csimpaszkodott a hosszú, sovány huszárnak. — Jaj, látod, hogy elgyüttem hozzád! Ember Sándor látta, hogy mindenki vele örvend, szinte kezdett neki tetszeni a tréfa. — Be rossz bőrbe vagy, lelkem — folytatta Zsuzsánna —, be sokat szenvedsz. Ne félj, nem soká szenvedsz már, itt az őrmester úr, megígérte, hogy két hónapra szabad embert csinál belőled... mán a kezét is megcsókoltam érte. A legénynek megmeredt az arca az örömtől. Szorosan, keményen átölelte a lányt, megérezte, micsoda asszony ez!... — No, Zsuzsánna, nem bánod meg, hogy elgyüttél... Legalább megmutattad, milyen feleségem vagy... Zsuzsánnának tele lett könnyel a szeme. Hát Ember Sándor kimondta... Kihúzta magát, hegyesen, rátartósan, s büszkén mosolygott. Meg volt elégedve magával. Ej, tudta ő, hogy mégis jó lesz eljönni... Most mán nézhetnek a német lyányok, s most mán nem csípik el az urát előle... DÉNES GYÖRGY VERSEI Csipkebokor Csipkebogyók gyöngyszeme békít, vörös igézet a bokor, ez is az ősz, ez is az ősz, ez a szeszélyes szép csokor. Állok előtte szomorúan, hetven évvel a vállamon. Hány ősz köszön még vissza rám és hány tavasz? Találgatom. Ki tudja lesz-e még időm egy csendes, boldog búcsúszóra, mielőtt mellem kosarában megáll a drága mivű óra? Börtön Börtön a föld. Kiálthatsz, adja vissza holt anyádat. Hangod átgörög az éjen, elalél egy tört levélen. Esedezhetsz fűhöz-fához, nem találsz el holt anyádhoz. Viszi őt egy szörnyű álom a fekete óceánon. FOTÓ: KOŠÚTHOVÁ 17
