A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-30 / 40. szám
ZSUZSANNA KLAGENFURTBAN MÓRICZ ZSIGMOND (1879 — 1942) NAGY ZOLTÁN TUSRAJZA Se jobbra, se balra nem nézett, csak ment előre Zsuzsánna a német fák alatt. Nagyon erősen elgondolkozott, úgy ment, szinte szaladt, mint aki azért siet, hogy el ne csípjenek valamit az orra elől... Egyszerre csak meghökkent, s félve körülnézett, hát sohase találja meg a huszárkaszárnyát? Rettegve vizslatott körül, mint a kis kutya, ha idegen faluban eltéved a szekértől. Egy keménykalapos német jött szembe. Zsuzsánna rá sem mert pillantani, csak fogta a céduláját, s odatartotta elébe. Az úr elolvasta, erősen ránézett, s így szólt: — Hát maga Budapestről jön, lelkem? Zsuzsánna majd elájult a magyar szóra. A vér mind leszállott a testében, s csak nézett, nézett a németre, apró szemeivel pislogatva, széles szájával elcsudálkozva. — Hát mi újság Budapesten? Én is magyar vagyok! — Jaj, tekintetes úr — mondta Zsuzsánna —, hogy tetszett idekerülni? Jaj, istenem, micsoda világ, hogy itt meg sem értik a becsületes emberi beszédet, csak úgy vartyognak a torkukból, azt meg megértik egymás közt... Tessék már eligazítani, hun a huszárkaszárnya? — Hát az urához jön, jó asszony? Zsuzsánnának elkezdett felfele szaladni a vér a képébe, a torka is elfulladt, s csak nehezen tudta kimondani a magyar szavú ember előtt, amibe az idegen hangúak közt már olyan jól belegyakorolta magát: — Ahho — mondta —, az uramho. S elfordította szemét, mert meghomályosodott! — Nahát, fiam, csak menjen tovább előre — szólt az úr, s kedvtelve nézegette a kis magyar asszonyt —, menjen, míg csak el nem ér egy kis hídhoz. Ott van egy kis folyó, már ott meglátja a huszárokat, hogy csutakolják a lovat. — Isten áldja meg, tekintetes uram — mondta Zsuzsánna, s úgy megeredt, mint egy kis tarka lepke a föld felett, szaladt, mert szorongott, égett a lelke. Mióta magyar ember előtt, magyar szóval kimondta, hogy az édes urát keresi, azóta nem tudja, hová legyen... Hátha nincs is már meg a legény. Elcsípte valami német lyány azóta... Mind bitang a férfi... Jó isten, minek is jött utána, ide a nagy szégyenbe? Lám, telegrafált neki, még Budapestről, mégse jött ki elibe az állomásra. Jaj, csak el ne jött volna! Mindjárt meglátta a huszárokat a hídról, piros nadrágba voltak, s a lovakat mosták a patakon. Lement hozzájuk, s megszólított egyet: — Mondja, galambom, hun van Ember Sándor? A huszár felnézett a ló mellől, eltátotta a szemét-száját, s akkor csak elkurjantotta magát: — Pajtás! Gyertek csak ide! Egy magyar menyecske! A huszárok úgy összeszaladtak, mint a malacok, ha kukoricát csörgetnek. S lett zsivaj, kacagás, káromkodás a nagy örömbe. Nézték, kérdezték, szagolták, hogy a foguk csillogott, mint a cukor. Mikor aztán jól teleszijták magukat a magyar menyecske színével, szagával, arra is sor került: — Ember Sándor? Ki ismeri Ember Sándort?... — Szaladjatok mán az őrmester úrhoz, annak esmerni kell! Jött az őrmester, nagy bajuszú ember. Ez is elédesedett, elszemlélődött a kis magyar menyecskén, akkor megcsóválta a fejét: — Nem ismerem én; Ember Sándor? Sohase hallottam. A Zsuzsánna szíve egyszeribe elakadt. Hát akkor minek kötött ő el annyi sok pénzt? Nyóc forint csak a vasút, meg mán két forinton van az egyéb kiadás is. Becsapta őtet az a gazember, nincs itt, csak megszökött előle, mert ha itt vóna, osztán huszár vóna, az őrmesternek csak esmérni kék. — No, csak ne ijedjen meg, galambom, van itt még egy kaszárnya, abba is huszárok vannak, biztosan ott lesz. — De hát hogy találom azt meg? — Mákos fírer, vezesse csak kend el ezt a menyecskét a másik kaszárnyába. Mákos fírer előállott, megrángatta magán a blúzt, mert a meleg őszi délelőttön csak blúzba vót, mint a többi huszár, s megindultak, könnyen lépegetve a másik kaszárnya felé. De Zsuzsánnának szoros volt a szíve táján, mert istenem, hátha ott sincs a legény!... A fírer csak pislogott rá, de nemigen vót beszédes ember, hát ő is csak a maga baján gondolkodott. Hogy becsapta mán avval is, hogy azt írta: "Hová gondolsz, édes angyalom, nem lehet idejönni, kedves angyalom, tizenhat pengőforint a vasút csak idáig, az útiköltség, édes angyalom..." Pedig mikor egy vasutas ismerőstől megtudakolta, hát csak tizenhat korona. Persze, azért írta a zsivány, hogy félt tőle, csak szabadulni akart tőle, pedig most mán megvan a baj, a legény mind kapós, itt ezt elcsípi valami lyány magának, akkor osztán ő mehet, amerre szemével lát... Kivált ilyen híres gazdag ember gyerekét, akinek az apja az alispánnak paroláz, minden többi fiát kitaníttatta, csak ez az egy volt mán kicsi korába gazember, hogy nem akart tanulni... lakatos lett... — Erre megyünk el! — mondta Mákos fírer. Zsuzsánna nem szólt, csak ment vele. Csupa gazemberség az elejétől fogva. Akkor is, hogy becsapta, mikor ő olyan jó helybe szógált; osztán elcsábította a helyiről; mikor egyszer sírva tanálta, hogy az asszonyával összeveszett (mert feljárogatott hozzá, de igen fanyaron, merthogy ő sohase hagyta neki, hogy kedvére örüljön őneki...), de akkor bezzeg hogy kapott rajta a lakatoslegény: "Nem kell magának azért búsulni, Zsuzsánna, eleget dógozott mán maga, azt mondom én magának, hogy vegyen ki egy kis szobát, és egypár hetet ott pihenjen. Majd kerül magának jobb helye október elsejétől..." Milyen jól értette a svindler suttogni-motyogni, még azt is megtette, hogy ő keres majd szobát, ha nincs ideje a szegény cselédnek, és rittig, szeptember 15-én kivette a könyvét meg a kis pénzét, ami benn vót, és elment a jó nagyságától, a lakatoslegény lent várta, s együtt mentek keresztül az idegen utcákon, be a rettentő idegen házba, gróf Haller utca 72. III. emelet 66. — Bizony, itt kell nekünk szenvedni idegen országba — mondta Mákos fírer. Zsuzsánna rábámult a szemei könynyén át, s eszébe jutott, hogy hát ővele mi lesz, mikor csak egy forint tizenhét krajcár van a kis bugyelárisában; hogy fog innen hazatalálni, ha nincs Ember Sándor? Megtörülte a szemét, s kifújta az orrát, mert akkor is becsapott — folytatta magában —, mikor bementünk a kis kiadó szobába, osztán egy idegen koffert láttam, akkor is kérdeztem, micsoda koffer ez, Ember úr kérem? De ő csak elmismásolta, hogy aszongya, hogy a háziasszonyé, majd kiviszik innen. Ő meg hagyta, és ott beszélgettek. De az idő csak telt, ő meg fáradt volt akkor is, mint most, oszt egyszer csak mán a kaput is becsukták, a meg csak nem ment el... Mondta is neki, jaj, Sándor, kérem, maga nem álmos?... Akkor Ember Sándor felállott, az ajtóhoz ment, s azt mondta: de bizony fáradt vagyok — s bezárta az ajtót. Mit csinál maga kérem? Hát Zsuzsánna kérem, én megmondom magának az igazat, ez a szoba az én szobám, de az nem baji... Akkor mán hová menjen éccaka, a világba, még a rendőr is bevinné., csak botránykodás így is, úgy is... Ezért kellett neki otthagyni a jó naccságát, akinél úgy volt, mint a tiszta galamb... Becsapta avval is, hogy nem mondta meg, hogy be van véve katonának... 16
