A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-30 / 40. szám
NEMZETISÉGEK A LOVARDÁBAN JANCSÓ MIKLÓS legújabb rendezése Ha esik, ha fúj, megtartjuk! — hirdették elszántan a pomázi nemzetiségi találkozó előtt a szervezők, s talán éppen ez a kihívó elszántság csábított sokakat Pomázra: milyenek is lehetnek azok az emberek, akik még az időjárást is semmibe veszik? Nos, a három nap alatt (aug. 26—28.), amíg a rendezvény tartott, esett is, fújt is, meg a nap is perzselt — a találkozó szinte zökkenőmentesen zajlott. Volt itt szinte minden: birkanyírás, gyapjúmosás, szövőszéképítés és -felállítás, szövés, fonás, kovácsolás, bőrözés, okarinakészítés, vesszőfonás, gyókényszövés, kötélverés stb. Kirakodóvásár, ahol a kézművesek a már elkészült árut kínálták; nemzetiségi ételek készítése a szabadban (igen nagy keletje volt egyebek között a szlovák brindzás sztrapacskának), táncház és persze a különböző együttesek, előadóművészek fellépése. S aki mindezeket "túlélte", hajnalig mulathatott — pénteken a délszláv táncházban, szombaton a sváb bálban, vasárnap pedig a roma mulatságban. A találkozónak otthont adó pomázi Udvaros Csárda és Lovarda területén néhány — akár veszélyesnek is minősíthető — kalandot is átéltünk. Amikor például a gyönyörű fehér erdélyi abroszokat csodáltam, a mellettem elhaladó hintó elé fogott ló és csikója váratlanul felágaskodott. Alighanem csak a kocsis lélekjelenléte mentette meg a térítőkét és a bámészkodókat is a megtaposástól. "Nem kell félni", mondta a kocsis amúgy félvállról, amikor a lovakat már úgyahogy megfékezte, "csak a fehér színt nem bírják, attól vadulnak meg". Azt is látni kellett volna, milyen ártatlan képet vágott egy szlovák farkaskutya gazdája, amikor szájkosár nélkül magára hagyott állata egy arra sétáló magyar vizsla helyett véletlenül egy mit sem sejtő hölgyre ugrott rá, s nem csak fellökte: meg is harapta. A két sokkoló "élmény" (több egyébként nem volt) után nézzük a kellemeseket! Tulajdonképpen a bőség zavarában szenvedtünk. Sokszok képtelenek voltunk eldönteni, melyik kézműves bemutatóját nézzük meg (mert mindegyik nagyon érdekes volt), üljünk-e be valamelyik előadásra (mert akkor már nem tudunk onnan elszakadni), esetleg megpróbáljuk-e ellesni valamelyik nemzetiségi étel készítésének konyhatitkait, így aztán mindenbe belekóstoltunk. A műsorfüzetben feltüntetett kiváló szereplők nevének láttán ugyancsak zavarba jöttünk: el kellett döntenünk, kinek a műsorát nézzük meg, mert egymást követték a jobbnál jobb műsorblokkok. Fellépett többek között a Vujicsics együttes, Szvorák Kati, a Bekecs együttes, a Kolo zenekar, a Szillogosz táncegyüttes, a Los Gringos, a gyetvai zenekar és táncegyüttes, a Zdravec tánccsoport, a csobánkai Német Együttes, a Rece-Fice zenekar, a Romano Glaso és még ki tudja, ki mindenki. A színpadról még Miquéu Montanaro sem hiányzott, aki előzőleg kíváncsian körbejárta a kézműves-bemutatókat, szemrevételezte a kiállított és áruba bocsátott tárgyakat. S váratlanul — az előbb még sehol sem volt! — talpig fehérben, szájában pipával megjelenik a pomázi találkozó rendezője, Jancsó Miklós. Ismerősei aggódva veszik körül, egészsége felől érdeklődnek. "Már jobban vagyok", nyugtatja meg őket Jancsó, s ők szétszélednek... Úgy gondoltam ezt az alkalmat bűn lenne elszalasztanom. Ki tudja, találkozom-e még valaha is Jancsóval? Megszólítottam hát, és kellemes meglepetés ért: azt mondja, ismeri a pozsonyi A Hétét, s egy rövid interjúra is talál időt. Miközben aránylag nyugodt s főleg zajtalan helyet keresünk, megkérdeztem tőle: tényleg beteg? A nem, mondja mosolyogva, egy kis gyöngeség volt az egész; csak az öregség, sajnos, az öregséggel van bajom... Nem győzök csodálkozni: Jancsó Miklós áll előttem, a "nőfaló", akinek az élete tele van botrányokkal, akiről rengeteg rossz ízű pletyka "terjeng", én viszont "csak" egy nagyon udvarias, rokonszenves és rendkívül közvetlen modorú embert látok. Először is "legeslegújabb" rendezéséről, a szemünk előtt zajló nemzetiségi találkozóról kérdezem. — Igazából én úgy kerültem ebbe, mint Pilátus a Krédóba. Két barátom az igazi szervező: Szakái Zoltán színész és felesége, Rózsa. Ők tényleg megszállottak, s amióta itt élnek a faluban, azóta próbálják megszervezni ezt a találkozót. Az ő szívósságukon, hitükön és szervezőképességükön múlott, hogy ez végül is sikerült. Itt vannak a kézművesek, akik nem egyszerűen csak árulják az áruikat, hanem bemutatják, hogyan is kell a mesterségüket csinálni. Ott van körülöttük a közönség, és a fiatalok nagyon szívesen részt vesznek mindebben. Van itt egy kecskeméti fafaragó, aki a következőket mesélte: Tegnapelőtt is kiálltak dolgozni, bár nagyon esett az eső. Ernyő alatt dolgoztak, s egyszercsak odament hozzá egy fiatalember, hogy megpróbálhatná-e ő is. Megpróbálta, kifaragott egy tálat. Most ott áll mellette, segít a munkában s az árusításban. Sőt továbbra is együtt fognak dolgozni. Szóval ez valamiféle aktivizálódást jelent. Ha elmegyünk a diszkóba, az konzumációs kultúra, ez pedig nem az, mert aktív részvétel van benne. Nézze meg, az emberek odaülnek, megpróbálják pl. a korongot forgatni, megtanulnak csipkét verni stb. Ez nagyon jó dolog, mert nem egyszerűen egy hagyománynak a fenntartása, hanem mondjuk úgy, hogy a szabadidőnek egyfajta kitöltése. Nem olyan, mint például az amerikai filmsorozatok nézése a tévében, hanem aktivitást jelent. — És milyen a rendezvény művészeti része? — A művészeti rész egészen fantasztikus, mert minden nagy együttes itt volt — magyarországiak és nem magyarországiak egyaránt. Szlovákiából is itt volt Tibor Koblíóek a gyetvaiakkal, nagyszerűen szerepeltek. Ebben az is érdekes volt, hogy Szvorák Katival együtt léptek fel. Kati szlovákiai ugyan, de — amint mondta — sohasem tudott igazán szlovákul, és most beszélt velük, s szlovákul énekelt. Olyan aktivitást jelent ez, ami tényleg nagy dolog. — Ön szívesen adja hozzá a nevét. — Nemcsak szívesen, hanem megtisztelnek azzal, hogy idehívtak. Rengeteg barátom van itt, pl. az egyik legnagyszerűbb cigányköltő, Balogh Attila, be is mutatom majd magának. — Az a gondolat, hogy Közóp-Európában a kis nemzeteknek meg kellene 14
