A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-08 / 28. szám
SORSOK A szeretet erőt ad Szabóné Puskás Erzsébetről azt mondták a falujában, Nádszegen, hogy ritka erős asszony. Talán éppen azért, mert a természet vagy a teremtő ezzel akarta kárpótolni azért, amit máshol elvett. Vagy egyszerűen az élet, a mindennapok tették ilyenné, mert más nem lehetett. Amikor az életéről, a családja sorsáról beszól, látom, zavarja, hogy hirtelen olyan sok mindenről kellene szólnia. Hol is kezdje? — Mindig is nagy családot szerettem volna, hiszen nagyon szeretem a gyerekeket. Miután férjhez mentem, megszületett a nagyfiam, aki nemrégen egy aranyos unokával ajándékozott meg bennünket. A fiam születése után építettük fel a házunkat. Most már azt mondom jó, hogy akkor, mert Zsuzsika születése után ez már nagyobb gondot jelentett volna. Zsuzsika ugyanis testi fogyatékosként jött a világra. Ettől a pillanattól kezdve Erzsiké élete ehhez a megváltoztathatatlan állapothoz igazodott. Hosszabb idő 6 A HÉT elteltével megint gyermeket várt, s az orvosok úgy ítélték meg, a világra hozhatja, mert egészségesnek ígérkezik. Nem így történt. A kisfiú hasonló génhiba következtében szintén testi fogyatékosként született. — Zsuzsikát sokszor operálták — meséli Anyuka —, s bár két mankóval járni tud ugyan, ideje egy részét mégis tolókocsiban kell töltenie. Én hordtam mindennap iskolába, később Pozsonyba, a testi fogyatékosok számára létesített gimnáziumba, s bár jól tanult, az első év után úgy döntöttünk, abbahagyja tanulmányait. Fárasztónak, s autó híján szjnte megoldhatatlannak tűnt a hetente egyszeri odavissza utazás. Ráadásul akkor még én is dolgoztam a szövetkezetben. A faluban még az egészségeseknek sem tudnak munkát adni, nemhogy a testi fogyatékosoknak... — Mivel telik itthon a napja? — fordulok Zsuzsikához, aki mankóját lerakva mosolyogva telepszik az asztalhoz. — Sokat olvasok, kézimunkázom, rádiót hallgatok, tévézem. Hálistennek megalakult a faluban a KIK, vagyis a Keresztény Ifjak Közössége, és szombatonként én is közéjük járok. Vannak barátaim a faluban, akik el-eljönnek hozzám, és sokszor el is visznek magukkal. Persze a legtöbbet anyuval vagyok. — Amikor Zsuzsika úgy akarta, még a diszkóba is elmentem vele — teszi hozzá anyuka mosolygva, s némi töprengés után rendezi elkalandozott gondolatait, folytatja életük, történetének a mesélését. — Zsuzsi után 1978-ban született Tomi, akit a kislánynál korábban, tíz hónaposán megoperáltak Klatovyban (mert itthon senki sem vállalta), s így egyévesen elindult. Tudni kell azt is, hogy a mozgássérülteknél a balesetveszély mindig sokkalta nagyobb, mint az egészségeseknél. Zsuzsikánál egy súlyos térdsebesülés "tette be az ajtót", Tominak pedig két éve a lába tört el térd alatt. Az ő betegségüknél ez sajnos súlyos gondot jelent. A törés következtében Tominak olyannyira elgörbült a hátgerince, hogy gerincoszlopot tartó merev mellényben, fűzőben kell járnia immár két éve. Egyébként ő is jó tanuló volt az alapiskolában, s most ugyanott elsős gimnazista, ahová Zsuzsika is járt. Minden héten én viszem és hozom. Kocsink sajnos nincs, így vonaton utazunk. Tomi talán egyedül is utazhatna, de a mellény gátolja a fel- és leszállásban, így ketten járunk Pozsonyba. — Vajon nem fordulhat-e elő ismét az, ami már egyszer megtörtént, hogy vagy anyagi, vagy más természetű dolog miatt abbahagyja a tanulást? — Egyelőre bírjuk még. Sok támogatást éppenséggel nem kapunk... Azzal utasítanak el bennünket, hogy mi nem vagyunk szociális eset, mert van házunk, színes tévénk és rendezett családban élünk. Igaz, kaptam a múltkor 1400 korona segélyt, ám őszintén szólva nem tudom, ez negyedévre vagy az egész esztendőre szól-e. — Ha megkérném, fejben csinálna-e egy gyors családi költségvetést? Kíváncsi vagyok, miből él mostanában egy ilyen család? — Nagyon szívesen — válaszol Erzsiké, és már sorolja is: — Tomi születése óta nem dolgozom. A lányom és én is külön-külön 1980 koronát kapunk. A férjem — mivel a szövetkezetben most csak hatvan százalékot fizetnek — négyezer körül keres. A fiam internátusa havonta ezerhatszáz, ötszáz pedig az utazás. A maradékból élni, ruházkodni kell. Eltenni szinte semmit sem tudunk. Még az a szerencse, hogy falun élünk, s így megtermeljük magunknak a zöldséget, gyümölcsöt, háziállatokat tartunk... Városon nem tudom, hogyan boldogulnánk... — A falubeliek, az ismerősök, a rokonok gyakran segítenek, ha szükség van rá. Egyéb segítséget kapott-e valakitől, Erzsiké? — Őszintén szólva nem — mondja kissé keserűen. — Térdig lejárja az ember a lábát, míg valamit elintéz. Ha ugyan elintéz. így voltam a fürdőbeutalóval. Mindent elkövettem, hogy mind a két gyerek egyszerre kapja meg, mégis csak az egyiknek sikerült elintéznem. Mérgemben meg elkeseredésemben azt is bedobtam a szemétkosárba, mert ugye nekem két testi fogyatékos gyerekem van, s a másiknak biztosan fájt volna a szíve, hogy ő nem mehet. Ilyenkor aztán igen elkenődöm. Akkor például úgy éreztem, teljesen tehetetlen vagyok. Nagyon sajnáltam a két gyerekemet... Az egészben az a szép és megható, hogy a végén ők vigasztaltak, "nem baj, anyu, ha nem megyünk", mondogatták nekem. Ha tényleg "kivagyok", akkor Tomi mindig bohóckodik, hogy felvidítson, Zsuzsika meg szelíden rám néz és mosolyog. Azt mondják az emberek, hogy igen erős vagyok. A két gyerek szeretete adja nekem az erőt. Mindketten nagyon érzékenyek... én még csúnyán sem néztem rájuk soha, mert mindjárt megszakadna a szívük... de kárpótolnak mindenért, mert nagyon tudnak szeretni. Az ilyen gyerekekről bizony nagyon sokszor lemondanak a szülők... Én még a kórházból
