A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-08 / 28. szám

LÁTOGATÓBAN is hazalopattam a gyereket, ha úgy gondoltam, hogy ezt kell tennem. Miközben beszélünk, Zsuzsika mosolyogva hallgatja, s csendesen megszólal: — Csodálom anyut! El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha nekem lenne két ilyen gyere­kem. — Amikor megszülettek a gye­rekek, bizony sokan "tanácsolták", hogy adjam be őket intézetbe, de én nem tudtam volna álomra hajtani a fejem azzal a tudattal, hogy lemondtam róluk, s nincsenek mellettem. Ide tartoznak. Őket még jobban kell szeretni, mint az egész­ségeseket. Az egyik ember itt áll helyt, a másik ott, nekem itthon kell helytállnom. A férjem igen jó ember, mindenben számíthatok rá, de a gyerekek főleg az én gondom. Talán azért is, mert tudja, én mindig helytállók. — Van a családnak egy álma, amely mára már szinte elérhetetlen — nyitok új témát, s Erzsiké rögtön tudja, miről van szó. — Két évig intéztem a dolgot. Már-már úgy látszott, minden rend­ben lesz, mégsem sikerült. Bár nem mondtam le róla, reálisan szemlélve a dolgot úgy ítélem meg, elérhetetlen. Egy elektromos meg­hajtású tolókocsiról van ugyanis szó. 93 ezer koronába kerül. Nekünk ez olyan elérhetetlen vá­gyunk, mint mondjuk másnak egy gyönyörű új személyautó. Zsuzsi­kának ugyan van tolókocsija, de ő sajnos nem tudja hajtani, mert a csontjai és az izmai nem alkalma­sak rá. Ezáltal mindig más ember segítségére van szorulva, még akkor is, ha a faluba, vagy a ház elé szeretne kimenni. Én mindig a rendelkezésére állok, de úgy ér­zem, néha fölösleges vagyok, hi­szen egy 24 éves lánynak, akinek megvan a baráti köre, nem mindig jó, ha anyuka is ott van, ha anyuka kíséri el a színházba, moziba, diszkóba és máshová. Neki is megvannak már a maga titkai, és szeretne a lehetőségekhez mérten "önállósulni", tehát legalább a fa­luban önállóan közlekedni. — Kedves Erzsiké, beszélgeté­sünk során többször említette, hogy mind testileg, mind lelkileg erős asszony. Meddig futja az erejéből? — Ötvenéves vagyok, remélem az egészségem engedi, hogy so­káig erős maradok. Nagyon rám vannak utalva ezek a gyerekek. Kiskoruktól én hordtam őket isko­lába, különórákra: hittanra, német­re... Én járok velük orvoshoz. Talán nincs is a kórháznak olyan osztá­lya, ahol ne fordultunk volna meg... így telik az életünk. De ne higgye, hogy boldogtalanok vagyunk, hi­szen szeretjük egymást. L Dusik Éva (J. Polák illusztrációja) A 10-es szám varázsa Amióta egy kicsit érdekel a labdarúgás, azt tapasztalom, hogy a kisebb-nagyobb klubok­ban, de akár a falusi csapatokban is mindig harc folyt a 10-es számú mezért. Ami nem ejt ámulatba, hiszen a balösszekötő poszton bizony nagyon-nagy játékosok játszottak, hogy ne menjünk messzire; Puskás (Öcsi) a magyar, majd később spanyol válogatottban. A 10-es mez kötelez, általában nemcsak jól képzett, technikás játékosok viselik, hanem a góllövés­ben is eredményesek. Mindezek a minap jutottak eszembe, amikor a jolsvaiak 10-es számú játékosát kaptam lencsevégre, aki Csereháton, a Kanyapta patak mentén született: Boda Ferenc mérnök és a gólok szerzésében sem eredménytelen. Igaz, ősszel jobban ment a gólszerzés, de jobban szerepelt a csapata is a II. ligában. A múlt esztendőben ünnepelték a csapat, a labdarúgás fennállásának 65. évfordulóját. Ám most nem erről van szó, hanem ott kezdeném, hogy az év márciusában kezembe került a rozsnyói újság egyik példánya, amelyben azt olvastam, hogy Boda Ferenc mérnök lett a járás elsőszámú labdarúgója, és ott találjuk a legjobb sportolók között is az 1993-as esztendőben. Akkortájt éppen Szepsi­­ben jártam, és nem sejtvén a dolgot, a Csemadok TV titkárától, Boda Ferenctől megkérdeztem, hogy ismeri-e a szóbanforgó futballistát? Boda Ferenc mosolyogva — némi büszkeséggel — válaszolta, hogy illene ismer­nie, hiszen a fiáról van szó, akire büszke a család, de nemcsak a foci miatt, hanem az ifjabbik Boda Ferenc jó tanuló volt, és szavalóként eljutott Komáromba is a Jókai Napokra. A huszonnégy esztendős labdarúgóval érde­kes beszélgetést folytatott Ondrej Ďuriš, a jolsvai csapat egyik szervezője. A tájékozta­tóból megtudhatjuk, hogy Boda Ferenc mérnök nős, egy kislány boldog édesapja, kedvtelései a labdarúgás, az olvasás és a zene. A honi csapatok közül a DAC-nak szurkol, külföldiek közül az AC Milan a kedvenc együttese. A múlt esztendő júliusában igazolt át Jolsvára, addig a szepsi Jednota Klub játékosa volt. A labdarúgásról az alábbiakat vallotta: — A foci már gyermekkorom óta vonzott, negyedikes koromban Buzitán kezdtem a versenyszerű játékot az iskola csapatában. De nem sokáig, mert felfigyeltek rám a kassaiak, és a mostani FC-nek lettem az igazolt játékosa, ahol több poszton is kipróbáltak a serdülő-ifik csapatában. Nagyon sokat köszönhetek Gajdoš edzőnek, aki végül is az 1985—86-os idényben bajnokságra, majd a csehszlovák bajnoki cím elnyerésére vezette a csapatot. Később az ifjúsági csapatunk több külföldi turnén is szerepelt, különösen Hollandiára emlékszem, ahol Algéria, Dánia és a vendéglátók előtt végeztünk az élen. — Még ifísta koromban — akkor a Szlovák Nemzeti Ligában küzdöttek — részt vettem a nagyokkal a téli alapozáson (1988—1989), aminek eredményeként a bajnokságban pályára is léptem a zsolnaiak és a nagymihályiak ellen. Többször cserejátékos is voltam, ami azt jelenti, hogy a fontos tartalékok közé soroltak. Nagyon bíztam, hogy eljön majd az én időm is, de a Hrivnák—Štafura új edzőpáros kezdett meg­feledkezni rólam. Mivel játszani akartam, elhatároztam, hogy elhagyom klubomat, ahol sok-sok szép élményben volt részem. így lettem a kerületi bajnokság I. A osztályában küzdő Szepsi csapatának játékosa 1990-ben. Sajnos hiába rúgtam a gólokat, csapatunk kiesett, alsóbb osztályba került, küzdöttünk a vissza­jutásért, de nem sikerült. Dušan Radolský, a DAC egykori edzője meghívott a nyári felkészülésre és néhány próbajátékra, de az utána következő új edző csak azt ajánlotta, hogy legyek a 22 tagú keret tagja, és majd meglátjuk. Ismét játszani akartam, így a dunaszerdahelyiek ajánlatát nem fogadtam el. Ekkor jött a jolsvaiak ajánlata, aminek megörültem, hiszen a II. ligában való játék sem csekélység. Örülök, hogy a Magnezit-hoz kerültem, jól érzem magam, elégedett vagyok; a vezetőség elkövet mindent, hogy a feltételek a jó játéknak megfeleljenek... A kemény munkát egyébként megszoktam, hiszen főiskolai tanulmányaimra is gondolni kellett, de sikerült, mert jól tudtam az időmmel gazdálkodni. Egyébként a kassai magyar ipariban érettségiztem, majd a Kassai Műszaki Főiskolán szereztem elektromémöki diplomát. Még valamit: a szerény labdarúgó elmondta, hogy nagyon sokat köszönhet az édesapjának, aki egykoron a buzitai csapat erőssége volt, tőle tanulta az első lépéseket, kapta a biztatást a futballpálya zöld gyepén. Motesiky Árpád A HÉT 7

Next

/
Thumbnails
Contents