A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-16 / 38. szám

miGONDOLKODÓ

• •

A LEGTURELMESEBB MAGYAR

Öt évvel ezelőtt, egy májusi napon kis csoport gyülekezett az óbudai temetőben Bibó István sírjánál. Néhányan voltunk csupán, amikor Fónay Jenő beszédet tartott a legtürelmesebb magyar sírjánál, akivel 1979. május 10-én szívroham végzett. Fónay az "56-os fogolytársak" nevében kért bocsánatot Bibótól azért, hogy az elszenvedett igazságtalanságok és atrocitások miatt nem tud annyira megbocsátó lenni, mint a sírban fekvő magyar politológus.

De ki volt ez az ember, akiről a nyolcvanas évek elején csupán a Szabad Európa Rádió hullámhosszain hallhattunk, és gondolatai sokunkat bűvkörükbe vontak?

"Volt egyszer egy tehetséges fiatalember, protestáns mezővárosi értelmiségiek, bírók, művelt könyvtárosok, irodalmárok és társadalomtudósok ivadéka, akinek a sors megadta, hogy a harmincas években hazai és külföldi egyetemeken a legkiválóbb professzorok tanítványaként képezze magát, s készüljön fel jövendő tudományos és közéleti hivatására. A kevesek közé tartozott, akik az akkor birtokon belül lévő keresztény középosztály soraiban is mélyen, eszükkel és szívükkel átérezték, hogy Magyarországnak meg kell újulnia" — vallotta róla Litván György, majd utóbb leszögezte: "Az ellene és egyben a nemzet ellen elkövetett legsúlyosabb bűnt éppen abban látom, hogy egy ilyen képességű és moralitású embert, ilyen "ritkaság-értékű" magyar demokratát ez a rendszer végül is teljes 30 éven át, 1949-től 79-ig, haláláig megfosztott a rendes munkalehetőségtől, és a publikálás jogától. Ez a legsúlyosabb és jóvátehetetlenebb, mint a börtön. Csak Bibó heroizmusának és felelősségtudatának köszönhető, hogy mindennek ellenére ilyen életművet tudott hátrahagyni. De a veszteség így is felmérhetetlen."

Esszéi azóta franciául, angolul és legújabban csehül is megjelentek. Magyarul négy kötetben látott napvilágot munkájának zöme. E kis megemlékezés a másfél évtizede halott gondolkodóról nem lehet távolról sem kimerítő, csupán felvillanthat néhány páratlanul éleslátó gondolatot, melyek éppen azáltal igazolódtak, olyannyira általános érvényűek, hogy sok mai elfogultságot, helyzetet és történést meg tudnak indokolni, annak legmélyebb rugóit fel tudják tárni.

Bibót ugyanúgy érdekelte a kényszer, a jog és a szabadság összefüggése — hiszen eredeti végzettsége szerint jogász volt —, mint a pénzhez való egészséges viszonyulás vagy a magyarságkép alakulása. A magyar demokrácia válsága és a közép-kelet-európai kisállamiság nyomorúságai és visszásságai elemzése során általános érvényű és mélyenszántó gondolatokat vetett papírra. Szerencsésebb körülmények között életműve kiteljesedhetett volna, de minden politikával és annak történelmi összefüggéseivel foglalkozó ember számára megkerülhetetlen a bibói életmű ismerete, ha tisztességgel

Bibó István (1911—1979) A szerző fotógrafikája

kíván szolgálni. Nyolc éve jelent meg Válogatott tanulmányainak első három kötete, de azóta is ritkán köszönnek vissza gondolatai politikusaink szavaiban, erkölcsi magatartásában és cselekvésében.

Talán legfontosabb megállapításával kell kezdenünk, melyet ugyan már elég sokszor idéztek, de nem ivódott kellően belénk: "A politikum területe ugyan nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint pl. a műszaki alkotás vagy a termelés területén, azonban nagyon is központi jelentőségű ahhoz, hogy hazugságai idővel végzetesekké ne váljanak. Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben, le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni." A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása igazolja Bibó tételét.

A kisebbségi kérdés elemzése is gyakori téma írásaiban.

"Mik volnának egy környezetnek egy kisebbséggel szemben lehetséges emberséges magatartásformái? Nagyjából három, elég egyszerű magatartásforma. Az első a kisebbséget fenntartás nélkül befogadó magatartás, amely az egész kisebbségi állapotot inkább csak kuriózumnak tekinti, mintsem alapvető közösségi helyzetnek; ezzel rendesen együtt jár a szóban levő kisebbséggel mint egésszel szemben való barátságos érzelmi beállítás. A második a kisebbség elkülönítő vonásait számon tartó, azokat közösségi jelentőségű tényeknek tudó, de az egyenlő lehetőségeket elvben és gyakorlatban nem kizáró korrekt és várakozó magatartás, amelyet rendszerint a kisebbséggel mint egésszel szabályos vagy közönyös érzelmi beállítás kísér. Végül a kisebbséget tudatosan külön közösségnek kezelő, elkülönülő magatartás, amelyet a kisebbség nem kedvelése vagy vele szemben való érzelmi rezerváltság szokott kísérni." Ezek persze szerény,

de jogos elvárások. Mégis, mennyire távol állunk mindettől?

De nem csodálkozhatunk. Ma sokan sarlatánokként űzik a politikát, és nem áll érdekükben azt tudománnyá fejleszteni. De a többi tudományhoz képest, van meg egy hátránya: "Hiányzik az egzakt kísérlet lehetősége." Ezért nem szabad felelőtlen sémákkal, elméletekkel kisiklatni a történelem kerekét. "Az emberi ismeretszerzés lényegében ugyanazon a folyamaton megy keresztül: tapasztalatszerzés, tapasztalatok csoportosítása, egy átfogó koncepció intuitív meglátása vagy megfogalmazása és végül kísérleti formában való bizonyítása vagy cáfolása. Csak éppen a politikában és még fokozottabb mértékben a vallásban a kísérlet évszázadokban (...), nagy embercsoportokban mérhető, kockázatos, emberi szenvedéssel is járó valami, amit nem lehet könnyelműen, cinikusan, önelégülten, elbizakodottan beindítani."

Ebből az alapállásból, melyet még bővebben is kifejtett, bírálta a marxizmust: "Az átlagos marxista nevelésű ember vészesen elveszíti azt a normális emberi érzékét, hogy a dolgokat a saját okaira vezesse vissza; eleve megtanulta, hogy mindig valami lapos gazdasági okot keressen, tehát ahol ordítóan más az ok, ott is előrángat valami olajérdekeltséget vagy valami hasonlót, amivel a világon mindent meg vél magyarázni. Valójában semmit se magyaráz meg, hanem csak egy sémát húz rá, és megkíméli magát az intenzívebb fejtöréstől. A marxizmus magát tudományként megjelenítő és a történelmet mozgató cinikus osztályérdeket leleplező okfejtése mögött az igazán lényeges egy mélyen indulati magatartás."

Szállóigévé vált az a mondása, mely szerint, ahol félelem létezik, ott nincs demokrácia. De nem szabadulhatok úgy meg a félelemtől, hogy másokat kónyszerítek saját hatalmam által, mivel "a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés és a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis. Tehát tévútra vezet, ha a hatalom, a kényszer, az erőtudat fokozásával akarok megszabadulni a félelemtől. A félelemtől pontosan úgy szabadulhatok meg, ha sem én nem állok embertársaimnak nyomasztó kényszere alatt, sem én nem tartok embertársat nyomasztó kényszer alatt."

Csak hát ezeknek a félelmeknek történelmi gyökerei vannak. A "Habsburg-birodalom osztrák nemzetként szeretett volna modernizálódni, ami könnyű lett volna, ha olyan 500—600 éve központosított állam lett volna, mint a nagy mintakép, Franciaország, csakhogy a komoly osztrák központosító törekvések alig voltak százévesek (...), vele szemben a nyolcszáz-egynéhány éves magyar királyság a maga rendkívül erős közösségi tudatával a maga történeti területén akart modern magyar nemzetet létrehozni, ami szintén egyszerű lett volna, ha ez a soknyelvű magyar királyság megmaradt volna függetlennek, idejében demokrati-14