A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-16 / 38. szám
OTT JÁRTUNK HÉT KELL EZ A HIT... Mindenekelőtt köszönetét mondok e nagyszerű lehetőségért, hogy itt lehetek e jelentős alkalmon, amikor zászlót avatnak, s ezáltal egy új szimbólum lép nemzetünk életébe, amelyben őszinte elismerésünk jut kifejezésre azért a nemes fáradozásért, hogy a szétszórtságban élő magyarság gondolkodásában megszilárduljon az állandóság érzülete, s letisztuljon a helyes történetszemléletünk. Fontosnak tartom ezt az átfogó törekvést, mivel Szlovákiában élő magyar népünk fiatalabb nemzedéke már elszakadt történeti múltjától, s ezért lesz határozatlan és tanácstalan a jelenben, hamar feladja a felemelt fő eszményképét, és nincs mersze a messzeségbe tekinteni. Jelenlétemmel is igazolni akarom, hogy történelmünk jó ismerete hordozóerővé válik a ma nemzedéke számára. "A magyar nyelvben és nemzetiségben sajátságos erő rejlik, mi ha nem volna, már régen enyésznie kellett volna, ha tudjuk történelmünkből, miken kellett átesnünk nyolcszáz év alatt első Istvántól kezdve máig!" — így nyilatkozott Táncsis Mihály 1847-ben. 150 évvel ezelőtt még nem sejtette, micsoda erők, micsoda hatalmasságok szabadulnak el a további évszázadban. Valamit mégis megfogalmazott, aminek fenyegető veszélyét bőrünkön érezzük Szlovákiában, Erdélyben vagy a délszláv térségben. Nincs ugyanis nemzet — folytatja Táncsics —, melynek elenyésztetésére oly számos és kedvező körülmények összemunkálkodtak volna. És a magyar nemzetiség annyi viszontagság közt fennmarada, ez reményt nyújt, hogy élni fogunk, ha még fenyegetőbb elemek tornyosodnak is fölinkbe — hacsak önmagunk nem gyilkoljuk meg magunkat. Kell ez a hit, a megmaradásnak ez a bizonyossága, különösen akkor, amikor újra világhatalommá lett térségünkben a félelem, mögöttünk van a Kárpát-medence népének darabokra szaggatása, a kitelepítések, deportálások sérülései, s az embertelen kínzás. Egzisztenciálisan fontos lesz most a határon inneniek és a határon túliak számára a megváltozott politikai és társadalmi rendben aktívan részt venni az újkori történetírásban. Sokáig mások írták történelmünket önkényesen, taszító szándékkal, történelmi' tények hamisításával, vagy íratták velünk kínnal és könnyel olyannyira, hogy a mai ifjú nemzedék nagyrészt gyökértelenül és parttalanul, nemzeti hovatartozás nélkül, lelkiszellemi vákuumban éli távlat nélküli életét. Ha valamelyik kisebbségi sorsban élő magyar közösségnek fontos történeti múltja újrafelfedezése, bizonyára a Szlovákiában élő magyar kisebbségeknek az elsődleges feladata, hogy érdemes legyen az életet végigélni, hogy otthon érezze magát ősei birtokán, sőt, hogy öröm legyen élni. Csak az így alaposan, részletesen és lelkiismeretesen elkészített történelem lehet elbizonytalanodott népünk tanítója, a hamisítatlan igazság tükörképe, mely eligazít és tanácsol, nevel és észlel a nemzeti öntudat és helyes történetszemlélet kikristályosodásában. Nem akarjuk, hogy az önérzetnek, a tetterőnek, a biztos elszántságnak, a jobb idők reménységének oly tiszta forrása megközelíthetetlen maradjon ifjaink számára. Nem akarjuk elmulasztani a nagy történeti értékek felfedezésének csodálatos lehetőségét. Utódaink ugyanis aszerint fognak áldani vagy átkozni. S Európa is aszerint fog becsülni vagy megvetni, miként tudjuk visszaállítani népünk életében s gondolkodásában a szent történeti kontinuitást. Örülök annak, hogy Pozsonyban tartós kapcsolatunk van a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület munkatársaival. Rendszeres előadásaikkal segítenek e kristályosodási folyamatban. Különösen a régmúlt, a magyarok őstörténetének a feltárásával. Sajnálatos, de a mi térségünkben naponként megelevenedik a téma — sez egyénre, családra, közéletre egyaránt jellemző —, hogy hova tartozom és ki vagyok. A pluralista társadalomban igen nagy a kísértés, hogy az előnyök és hátrányok mérlegelésénél szemrebbenés nélkül váltanak Istent, nemzetet, elvet vagy hazát is. Ahol így jelentkezik az identitáskrízis, ott keresztényi hitünk nagyban hozzájárulhat a nemzettudat megerősödéséhez. Meggyőződésem, hogy hitbeli erő kell ahhoz, hogy készséggel vállaljam a kisebbségi sorssal járó hátrányos helyzetet. Református egyházunkban is tudjuk, ahhoz, hogy egy szép igazi sorsközösséggé legyen, a vérségi, nyelvi, kulturális tényezőknek kell hozzájárulni, közös életstílusnak kell kialakulni. Tapasztalatunk, hogy a szuverén Istennel való személyes kapcsolat soha nem zárta ki, inkább erősítette a nemzethez való hűséget. Ugyanakkor mélyítette a küldetéstudatot, a történelmi rendeltetést. És Krisztushitünk erőt ad napjainkban is ahhoz, hogy Istennek és embernek, népünknek és nemzetünknek rendelkezésére álljunk áldozatos szolgálatunkkal, legyen az a zászló egy szent jelszimbólum, amely szavak nélkül is megszólítani képes, érzelmeket, elkötelezést kelt > életre, és a lélek mélyét ragadja meg ^ erőteljesen. Dr. MIKÓ JENÓ 5 A Szlovákjai Református Egyház püspöke £ Elhangzott a Zürichi Magyar Történelmi Egye£ sülét zászlóavató ünnepségén Tapolcán 13
