A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-09 / 37. szám
HÉT 0 K Erdélyi városképek Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyenyed, Marosvásárhely, Brassó, Arad... Erdélyi városok, amelyeken 1935 szeptember havában, amikor Bethlen István gróf az 1936-ban kiadott Erdélyi városképek című esszégyűjtemény előszavát írta, még ott derengett "az ezeréves magyar szellemiség világossága. (...) mert amit az idők hosszú évszázadok alatt beléjük leheltek, azt semmiféle erőszakkal egyik napról a másikra megsemmisíteni nem lehet". Mivel a Madách-Posonium kiadó által a közelmúltban megjelentetett Erdélyi városképek című kötet lényegében az 1936- ban kiadott esszégyűjtemény anyagára épül, nyilvánvaló, hogy nem Erdély jelenével vagy jövőjével, hanem a múltjával foglalkozik, vagyis olyan világról ad hírt, amelynek napjainkban már csak építészeti, kulturális emlékei lelhetők fel. Hogy napjainkig mennyire "haladt" előre az erdélyi magyar városok nagyromán meghódítása, azzal — igaz, csak érintőlegesen — Pomogáts Béla (a szöveg sajtó alá rendezője) foglalkozik a Bevezetésben. S jóllehet megállapítja, hogy az ötvenes évek közepétől Romániában nagyszabású erőszakos intézkedéseket vezettek be a nagyobb erdélyi városok etnikai képének megváltoztatása érdekében, végül is meg tudja nyugtatni az Erdélyért aggódó olvasót, amikor közli, hogy "az erdélyi magyarság (.•.) ma is ellenáll annak, hogy ősi városai teljes mértékben átalakuljanak, s véglegesen megszűnjék történelmi karakterük. Ennek az ellenállásnak elsősorban az a szolidaritás lehet a fegyvere, amelyet az erdélyi magyarság az erdélyi magyar kulturális intézmények eredményes működtetése által építhet ki.” A könyv — melyben Kós Károly, Krenner Miklós, Maksay Albert, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Tabéry Géza és Vita Zsigmond rajzolják az egyes "városképeket" — a MAGYAROK VILÁGKÖNYVTÁRA sorozatban jelent meg.- er -R Folytatásokban a Fekete bojtár Azt hiszem, az inspirálta a Kossuth Rádió irodalmi szerkesztőjét, Vágó Pétert Sinka István Fekete bojtár című önleírásának közreadására, hogy negyedszázada hunyt el a költő. Ám emlékezésnél, tiszteletadásnál is többet jelent a szerkesztő gesztusa. Az önéletrajzból olyan sorsot ismerhetünk meg, amely ma is szíven szorítja az embert. S tegyük mindjárt hozzá, Sinka olyan gyönyörű nyelven, olyan szuggesztíven szőtte sorokba emlékeit, hogy ma is csak csodálkozhatunk zsenialitásának minden mélységet föltáró és megvilágító erején. Én eredeti kiadásában többször is elolvastam önleírását, de hallva a rádióból Koncz Gábor beleérző, a mondanivaló legfinomabb rezdüléseit is felfogó s továbbadó színészi teljesítményét, még jobban elvarázsolt és megrendített a fekete bojtár kiszolgáltatott s reménytelen élete. Vibrálnak a szinek és hangok, de a színek alaptónusa a fekete, a hangoké pedig a moll. Hiszem, Sinka írására azok a fiatalok is fölfigyelnek, akik keveset hallottak róla, vagy el sem tudják képzelni, hogy olyan világ, olyan nyomorúság is létezett, amit a költő, az egykori kisbéres és juhászbojtár Bihar pusztaságain átélt. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy tolla alatt annyi ballada született, anynyi életsors kapott hangot. Nyolc sorba regénnyi mondanivalót sűrített: Dús András juhász volt,/ már fekete a képe,/ leásták pihenni,/ le a fák tövébe./ Fiatal volt, mégis/ görbe volt a háta —I ... Istenem, magyar volt:/ szóljon, aki látta. Sinka szájára úgy tolult a hang, az ének, mint a madárcsicsergés, a szél zúgása, a patak csörgedezése. Bár későn, 40 éves korában szólalt meg, de a mondanivaló évtizedek óta gyűlt benne. Amikor fájdalmát vagy örömét kimondta, kész vers kerekedett ki belőle. S versei nem akármilyenek voltak. Olyanok, hogy az egész ország olvasta és rajongott érte, s tisztelői ezerszámra sorakoztak köréje. De elbeszélései és önleírása sem kevésbé színvonalasak, mint versei. Nem hiába írta róla annak idején Juhász Géza irodalomtörténész: "Új tartalomban új forma csak Adynak sikerült igazán. Népi költőink közül e téren Sinka áll hozzá legközelebb. Pedig egész élete csillagtávolságnyira folyik le az Adyétól... Apja, bátyja egymásután kidől a sorból, s ő, sovány kis vakarcs, az embertelen nyomorúság minden pokol-körét végigbolyongja..." A Fekete bojtár vallomásaiban elmondja, elzokogja apja, anyja halálát, fitestvére betegségét és lassú elmúlását, gazdái kegyetlenségét, amikor agyba-főbe verték, s vasvillát hajigáltak utána. Arról is vall, amikor télen a meleg trágyába ásta be magát, hogy meg ne fagyjon. Azt is elmeséli, hogyan cserélte el kisbárányát egy nyűtt Petőfi-kötetért. Azt is elmondja, hogyan született első verse, s még annyi szomorú s kevésbé szomorú történetet életéből. Csak dicsérhetjük a Kossuth Rádió vállalkozását, a rendező Kőváry Katalin, a szerkesztő Vágó Péter s a közreműködő Koncz Gábor együttes kiváló munkáját. D. GY. Megszállottság Harold Becker rendező, a Szerelem tengere (AI Pacino és Ellen Bárkin főszereplésével) után ismét egy thrillerrel jelentkezett. Azok, akik már ismerik eddigi filmjeit (de legalább a Szerelem tengerét látták), jól tudják, hogy Becker a túlbonyolított, több szálon futó, meglepetésekkel teli történeteket szereti. Megszállottság című (Malice, 1993) új filmjében sincs ez másképp. Tracy és Andy Safian fiatal házasok, akik, nagy családot szeretnének. Új házuk egyik szobáját kiadják Jed Hill sebésznek, Andy valamikori osztálytársának. Westerly városkában épp ekkor ölik meg Andy egyik tanítványát — egy diáklányt. Hamarosan további diáklányok esnek áldozatul. Vajon ki a gyilkos? A doktor, aki most jött a kisvárosba, vagy Andy, aki jól ismerte tanítványait? Vagy valaki más a gyilkos? Tessék, lehet tippelni. De elárulom, nem érdemes (hacsaknem szórakozásból), mert a végén minden másképpen alakul. Persze nem csupán ennyiből áll a történet. A másik szálon például Tracyt, aki alhasi fájdalmakkal küszködik, sürgősen meg kell operálni. És ugye ki más operálná, mint az ismerős doktor bácsi?! Jed Hill ugyan megmenti Tracy életét, viszont már soha többé nem lehet gyereke. A nő bepereli a sebészt és a kórházat, és 20 milliót követel kártérítésNicole Kidman és Bill Pullman ként. Később elhagyja a férjét, mondván, hogy a tragédia után nem tud vele maradni, mert beleegyezését adta az operációhoz. Andy csakhamar rájön, hogy egy kegyetlen összeesküvés áldozatává vált... Nincs hiány tehát meglepő fordulatokban, Becker úgy csűri-csavarja a történetet, hogy még a "valódi krimiszakértőket" is megtéveszti. Ám érzésem szerint a sok hamis nyom között valahogy elvész a filmből a feszültség, az izgalom. Egy-két kellék ugyan ezt szolgálná — például az ágyba rejtett injekcióstű vagy a tengerparton álló, sejtelmesen nyikorgó ajtajú ház —, de mindez kevés. (Még szerencse, hogy Gordon Willis — egyebek között a Keresztapa-sorozat, a Manhattan, a Klute és Woody Allen több filmjének operatőre —jól bánik a fényekkel és az árnyékokkal.) Az emberi természet sötét oldalát bemutató bizarr történet főszerepeit a rendező Alec Baldwinra (Jed Hill), Nicole Kidmanra (Tracy) és Bill Pullmanra (Andy) osztotta. Alec Baldwin sebészdoktorként árnyaltan arrogáns. Nicole Kidman szerepe nyújtotta a legnagyobb lehetőséget — és az ausztráliai színésznő élt is vele. Ha kell, szép és megértő feleség, ha kell, megszállott és ördögi. Bill Pullman (mellékszereplőként láthattuk a Singlesben vagy a Sommersby-ban) bebizonyította, hogy semmiben sem marad el Baldwin és Kidman mögött. A film zenéjét az Oscar-díjas Jerry Goldsmith szerezte, az ő nevéhez fűződik pl. az Elemi ösztön, a Szörnyecskék vagy a Kóma filmzenéje. Végül visszatérve Harold Becker előző filmjéhez: én a Szerelem tengerét — mivel nem volt ennyire szövevényes — dinamikusabbnak éreztem, de gondolom a Megszállottságot hiányosságai ellenére is sokan megnézik majd. TÓTH EDIT 18 FOTO: INTERSONIC
