A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-09 / 37. szám
HÉTEGTAJAK BABONA ÉS PLINIUS Caius Plinius Secundus (23-79) római államférfi, császári tartományi helytartó, majd a misenumi hadihajóraj parancsnoka. A Vezúv kitörésekor mentési munkálatok és tudományos megfigyelések közben halt meg. Nagyszabású gyűjteményes természettudományi művében (naturális história) az ókori természetrajz, földrajz, csillagászat, művelődéstörténet, művészettörténet, irodalom és társadalomismeret ezernyi értékes adatát jegyezte föl. Az emberek gyógyítására használt szerek tárgyalása előtt tisztáznunk kell azt a nagy fontosságú, de nehezen megoldható kérdést, hogy van-e valami hatásuk bizonyos varázsigéknek és ráolvasásoknak. Ha igen, akkor mindenki egyetértene abban, hogy éljen vele az ember; de úgy áll a dolog, hogyha külön-külön kérdezzük meg a legilletékesebbeket, tagadó választ adnak; viszont az élet általában mindenkor hisz az ilyesmiben, anélkül, hogy tudatában volna. Például köztudomású, hogy megfelelő szavak nélkül nem eredményes sem az áldozatok bemutatása, sem az istenekhez való folyamodás. Azonkívül más szavak kellenek kedvező jelek kéréséhez, mások baj elhárításához, megint mások valakinek az ajánlásához; és láthatjuk, hogy a legfőbb méltóságok meghatározott szövegű fohásszal fordulnak az istenekhez, és — hogy egy-egy szó ki ne maradjon, vagy ne a helyén hangozzék el — írott szöveggel a kezében előremondja valaki, egy másik pedig vigyázva őrködik; másvalaki kötelesség szerint ott áll, hogy a jelenlevőket áhítatos csendre intse; a fuvolás pedig megszólaltatja hangszerét, hogy semmi mást ne lehessen hallani; mert mindkét esetben emlékezetre méltó következményekkel járt, valahányszor csak közben ártó szándékú átkok hangzottak el, vagy hiba csúszott a könyörgésbe: így például az áldozati húsok közül hirtelen eltűnt a fej vagy a szív, vagy pedig megkettőződött, még áldozat közben. Felejthetetlen példaképül szolgálhat mind a mai napig a Deciusok fogadalmi imája, amellyel mind az apa, mind a fiú feláldozta magát; ismeretes egy Tuccia nevű Vestaszűz ünnepélyes átka, amellyel tisztaságát bizonyította, és amelynek elmondása után szitában vitt vizet, a város alapításának 609. esztendejében, a marhavásártóren pedig egy görög férfinak és egy görög nőnek (vagy más népből valóknak, amellyel akkor háborúskodtunk) elevenen elföldelését mi magunk is láthattuk; és ha valaki elolvassa ennek a szertartásnak a hagyományos imáját, amelyet a tizenöt tagból álló papi testület vezetője szokott elmondani, kénytelen elismerni az igék hathatóságát, hiszen mindezt nyolcszázharminc esztendő eseményei igazolják. Ma is meg vagyunk győződve róla, hogy Vesta-szüzeink könyörgésükkel helyhez tudják kötni a szökevény rabszolgákat, ha még nem távoztak el a városból: és ha egyszer elfogadjuk, hogy az istenek meghallgatnak bizonyos kéréseket, illetőleg hajolnak azokra a szavakra, akkor a_ vitakérdésre is igennel kell válaszolnunk. Őseink mindig hittek az efféle dolgokban, sőt abban is, ami a legnehezebb, hogy tudniillik villámlást is lehet így előidézni. Lucius Piso, az "Évkönyvek" első könyvében írja, hogy Tullus Hostilius, Numa könyvei alapján, ugyanazzal a szertartással próbálta meg Jupitert lehívni az égből, mint Numa, de mivel bizonyos dolgokat nem a szertartás szerint hajtott végre, villámcsapás érte. Arra vonatkozólag pedig több szerzőt sorakoztathatnánk fel, hogy bizonyos igékkel nagy hatású jósjeleket lehet megváltoztatni. Amikor a Tarpeia-hegyen, a templom alapjainak kiásása közben emberi koponyát találtak, az ügy kitudakolása végett követeket küldtek Etruria leghíresebb jósához, Olenus Calenushoz. Ez, mihelyt meglátta az egészen kiváló és szerencsés csodajelet, kérdésével a maga népe javára próbálta fordítani. Botjával ugyanis előbb maga elé rajzolta a földre a templom körvonalait, és ezt kérdezte: "Ezt mondjátok tehát, rómaiak: itt épül a legjobb és legnagyobb Jupiter temploma, mert itt találtuk a fejet?" A régi évkönyvek egybehangzó állítása szerint át is szállt volna a város sorsa Etruriára, ha a jós fiától előre figyelmeztetett követek nem ezt válaszolták volna: "Dehogy mondjuk mi ezt! Rómában találtuk a fejet!" A hagyomány szerint ugyanez történt akkor is, mikor ugyanennek a templomnak oromzatára szánt cserép négyesfogat az ógetőkemencében nagyobbra nőtt; a csodás jelet hasonló módon próbálták visszatartani. Ez talán elegendő ahhoz, hogy a felhozott példákból kitűnjék egyrészt az, hogy a csodajelek hathatóssága a mi kezünkben van, másrészt az, hogy mindennek hatása úgy érvényesül, ahogyan felfogják. Az augurok tanítása szerint bizonyos, hogy sem átkok, sem egyéb jósjelek nem vonatkoznak azokra, akik valamely dolog megkezdésekor eleve elzárkóztak a rossz előjelek megfigyelése elől. Az isteni kegyelem ilyen megnyilatkozásánál nincs nagyobb ajándék. Vagy talán nem ismeri mindenki a tizenkéttáblás törvények szavait: "Aki a termésre ráolvasott", vagy másutt: "Aki ártó varázsigéket mondott"? Verrius Flaccus több szerzőt sorol fel, akik hitelt érdemlően bizonyítják, hogy ostromok alkalmával a római papok szokták "kiszólítani" azt az istent, akinek a védelme alatt az illető város áll, és Rómában ugyanolyan vagy még fényesebb tiszteletet ígérnek neki. A főpapok könyveiben mind a mai napig szerepel ez a szertartás, és nyilván azért titkolják el azt is, hogy melyik istenség védelme alatt áll Róma, nehogy valamelyik ellenség hasonló módon járjon el. Nincsen olyan ember, aki ne félne attól, hogy elátkozzák. Ide tartozik, az a szokás, hogy az emberek a kiszürcsölt tojásoknak és kagylóknak a héját vagy rögtön összetörik, vagy kanállal átszurkálják; ez az értelme, hogy a görögöknél Theokritosz, nálunk Catullus vagy legutóbb Vergilius utánozta a szerelmi valázslatokat. Sokak szerint a cserépedényeket is össze lehet törni ilyen módon, de akadnak olyanok is, akik állítják, hogy még a kígyók is megértik a varázsigéket, és értelmük csakis ebben nyilatkozik meg; továbbá, hogy a marsusok varázsigái vonzzák őket még az éjszaka csendjében is. A falak is tele vannak firkálva tűzelhárító varázsigékkel. És nem egykönnyen lehet megmondani, hogy az idegen és kimondhatatlan szavaknak van-e nagyobb hatásuk, vagy szokatlan vagy olyan latin szavaknak, amelyeket nevetségesnek kénytelen ítélni az ember, amennyiben mégis mindig valami fenségeset vagy méltóságosat várna, ami az istenséget megindítja vagy éppen olyat, ami parancsol az istennek. Homérosz szerint Odüsszeusz varázsigékkel állította meg a sebesültnek lábaszárából ömlő vért; Theophrasztosz ugyanezt a módot említi a derékfájás gyógyítására: Cato varázsigéket ajánl a kificamodott testrészek helyreigazítására, Marcus Varró pedig a köszvényre. Caesar, a diktátor, diadalszekerének majdnem végzetes balesete után állítólag mindig azt tette, amit mostanában is sokan tesznek: valahányszor a kocsijában helyet foglalt, háromszor elismételt mondókával akarta biztosítani a biztonságos utazást. De ezeket a dolgokat bárkinek a lelkiismeretéra való hivatkozással is bizonyíthatnám. Miért kívánunk például újév első napján vidám köszöntésekkel minden jót egymásnak? Miért van az, hogy az ötévenként!' tisztulásünnepségek alkalmából olyanokat választunk az áldozati állatok vezetésére, akiknek a neve szerencsésnek látszik? Miért folyamodunk bűvös hatású szavakhoz, különleges szokásokhoz, ha az egyébként görög Nemesist szólítjuk, akinek római szentélye éppen ezért a Capitoliumon van, bár még latin neve sincs? Miért hivatkozunk elhaltak említésekor arra, hogy emléküket nem akarjuk háborgatni? Miért gondoljuk hogy a páratlan számok mindenben hatásosabbak, és miért tartjuk eszerint számon a lázas betegségek napjait? Az első gyümölcsök megízlelésekor miért mondjuk ezeket máris régieknek, és miért kívánunk máris újakat? Miért mondjuk a tüsszentőnek, hogy "váljék egészségére"? Ezt a hagyomány szerint Tiberius császár — kétségtelenül a világ legmogorvább embere — még gyaloghintójábán is megtette. Egyesek úgy vélekednek, hogy hatásosabb, ha a jókívánságokat az illetőnek a nevével együtt mondjuk. Sőt még az is általános hiedelem, hogy az ember megérzi, ha távollétében róla beszélnek, amikor cseng a füle. Attalos azt állítja, hogy ha valaki skorpiót pillant meg, és azt mondja, hogy "kettő", akkor nem kell félni a csípésétől. Es ha már a skorpió eszembe juttatta: Afrikában senki sem fog semmibe, mielőtt ki ne mondaná az "Afrika" szót; más országokban pedig az 16
