A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-09 / 37. szám
Az ötvenes-hatvanas esztendőkben meghatározó szerepet játszottak életünkben a pozsonyi kávéházak. Bár nem volt belőlük sok, hogy kedvünkre válogathattunk volna, azért minden író, újságíró megtalálta a szívének s pénztárcájának kedves helyet. A falvakból, kisvárosokból fölkerült magyar toliforgatók kevés kivételtől eltekintve — lapoknál, folyóiratoknál szorgoskodtak. Ebbéli tevékenységük biztosította számukra a megélhetést, a megélhetés látszatát. Csak másodsorban voltak Írók és költők, csak üres óráikban élhettek kedvtelésüknek. De ez mindig így volt, amióta világ a világ. Irodalomból soha nem lehetett megélni, különösen a szlovákiai magyar íróknak, akik akkor még magukon hordták a formálódás tojáshéját. A Szlovák írószövetség magyar részlege néha rendezett egy-egy gyűlést vagy vitaestet, de mindez kevésnek bizonyult arra, hogy a különböző vidékről és környezetből kirajzó írókat összemelegítse. A barátságok a kávéházakban szövődtek igazából, ahol frissitőket, sört, bort, snapszot is ihatott az ember a megszokott rossz kávé mellé, s így emelkedettebbé vált a hangulat. Az újságíró-írók egyébként a templom egerénél is szegényebbek voltak, hiszen szűkmarkúan javadalmazták őket. Pénzgondok, lakásgondok, kedvet lankasztó szerkesztőségi ügyek gyötörték testüket-lelküket, s bizony gyakran egy kávéra való pénzmagot sem tudtak zsebükből összekaparni. De mindig akadt együttérző ember, esetleg olyan tollforgató, aki valahonnan pénzre tett szert, s egy-két liter bor árának erejéig állni tudta a számlát. Állíthatom, a fiatal Írók számára búfeledtető örömforrás volt a kávéház, ahol összejöhetett az ismerős társaság. A villanyfényes asztalok fölött folytak a viták, csipkelődések, mindaz, ami elfeledtette a napi robot kényszerűségét. Persze, nemcsak társas összejövetelekre szolgáltak a kávéházak, hanem kellemes munkahelyet is jelentettek. Voltak olyan írók, újságírók, akik csak kávéházakban tudtak és szerettek dolgozni, a vendégek halk zsongásától kisérve. De hol is írhattak volna? A szerkesztőségek túl zajosak voltak, a munkatársak túllihegték egymást, ki-be jártak, telefonáltak, hangoskodtak. Odahaza, a rideg albérleti szobák az élettől is elvették az emberek kedvét, nem még az alkotó munkától. Maradt tehát a kávéház mint egyetlen menedék, léleknyugtató lehetőség. De itt is csak akkor kerekedhetett ki a vers vagy elbeszélés, ha nem került emberközelbe ismerős vagy barát. A legideálisabb napszak a délelőtt vagy a kora délután volt. Estefelé egyre jobban megtelt a kávéház, s a hangulat is fokról fokra emelkedett. Abban az időben a pincérek, pincémék között sok volt a magyar, s ez a körülmény kialakította a bensőséges viszonyt írók, újságírók és a kávéházak személyzete között. Megismerték egymást, s a pincérek akkor is tudták mit kíván a vendég, ha ki sem nyitotta a száját. Gyakran előfordult, hogy némelyik pincér hozamra is fölszolgálta az italt vagy ételt ismerős újságírójának. Ilyen harmonikus összecsiszolódás ma már elképzelhetetlen. Ehhez ma már hiányzik a hangulatot teremtő levegő (ájer). Voltak írók, újságírók, akik csak a kávéházakban tudtak dolgozni. Például Szabó Béla, Petrőci Bálint, Bábi Tibor vagy Ozsvald Árpád, Zsélyi Nagy Lajos, Simkó Tibor, Duba Gyula, Török Elemér, Tőzsér és Cselényi is jól érezték magukat a műmárvány asztalnál. Sűrűn bejárt Mács Jóska, Szőke Jóska, Tóth Elemér s később Varga Imre meg Tóth László. Egri Viktor vagy Dávid Teréz viszont nem volt kávéházi alkotó, Turczel Lajos sem. Monoszlóy Dezső annál inkább szerette a kávéházak füstös levegőjét. Gyurcsó Pista sem volt kávéházi ember, csak a barátok kedvéért vetődött be olykor a tükrös kávéházba, ő jobban kedvelte a kiskorcsmákat. A magyar írók közül legtöbben a Grand kávéházat kedvelték, bár a Luxorba, a Krímbe, a Carltonba és a Stefánkába is ellátogattak. Zsélyi Nagynak és másoknak több emlékezetes verse született a Grand vagy valamelyik más kávéház füstös levegőjében. Simkó Tibor itt irta egyik hangulatos versét, a Kávéházi karácsonyt, amelyből idézem az első négy szakaszt: Bámulok ki az ablakon,/ nézem az esti várost:/ a gyermek hó a házakon/ ajándéklesve vár most,/ a fákon föl az ablakig/ ezer ezüstharang van;/ idebe tompa csönd lakik —/ karácsonyest a Grandban./ A márványasztalok fölött/ füstfelhők fátyla lebben,/ s ahol az est kettétörött,/ a pincérlányok szebben/ suhannak, mint az angyalok,/ a tálcán csésze koccan,/ s a lelkem mélán andalog/ egy úton vissza hosszan..." Sok legendát, anekdotát őrzött meg az ember a kávéházak légkörében való lubickolás idejéből. Az egyik történet Bábi Tibor személyéhez kapcsolódik. Bábi valahonnan vidékről, talán szülőfalujából tért haza az egyik délután. A Grandot nem volt szíve elmellőzni. Betért hát a kávéházba, s kofferjét leadta a ruhatárban. Jóformán körül sem nézett, már integettek felé a felajzott barátai. Közéjük telepedett, s folyt a vidám csevej, ürült a pohár. A közelükből egyszerre csak odasündörgött a politikai rendőrség "hosszúfülű" tagja, aki a magyar írókat és más szegénylegényeket figyelte. Jól ismerte az írókat, az írók is őt, hiszen még a vidéki író-olvasó találkozókra is elkísérte a társaságot. — Na, mi van? — kérdezte morcosán Bábi. — Leülhetek? — Ott nem volt jó, ahol eddig ültél? Ott is hallottál mindent. — Nem erről van szó — vigyorgott a hekus. — Tudhatod, mennyire kedvellek benneteket. — Azt meghiszem — röhentette el magát Bábi. — Hiszen belőlünk élsz. Azért kapod a fizetésed, hogy megfigyelj bennünket. A hekusnak elfclhősödött a homloka. De túltette magát a bosszúságán. — Te mindig akadékoskodol, Bábi. — Pedig tudhatnád, én mindig jót akarok nektek. Segíteni akarok. — Köszönöm a segítséget, de nem kérek belőle — felelte Bábi, s a hekus szemébe fújta a füstöt. — Nem hiszel nekem? — méltatlankodott a rendőrség embere. — Rosszul teszed. Tibor sodorintott egyet a haján, s negédesen kérdezte: — De hát miben akarsz segíteni? — Mindenben... Az is segítség, ha megakadályozlak benneteket abban, hogy valami marhaságot csináljatok. Bábi elgondolkozva bámult a hekusra, arcán ravasz mosoly suhant át. — Tényleg segíteni akarsz, pajtikám? — Persze. — Akkor gyere utánam — kelt föl Bábi a helyéről. — Gyere, gyere! A rendőrség embere kissé vonakodva ballagott utána. A ruhatárnál Bábi kikérte a kofferjét, s az elképedt hekus kezébe nyomta. — Ha annyira akarsz segíteni, akkor hozd utánam az autóbuszmegállóig. Ma már nehéz volna kibogozni, igaz volt-e mindez, vagy csak a képzelet szülte. Akár megtörtént, akár nem, a legenda tovább él. DÉNES GYÖRGY 14
