A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-09 / 37. szám

LÁTOGATÓBAN MÉT Összejön-e a Kolping család? Találkozás ELEKES GYULA erdélyi képzőművésszel — A reklámgrafikusi állást azért vállaltam, mert egyrészt a tanítás mellett olyan dolgokat kellett volna csinálnom, ami nem tetszett, másrészt akkoriban még munkanélküliként nem tengődhettem, de szabadúszó művészként sem élősködhettem a "nép nyakán". Olyan állást kellett tehát választanom, ahol bizonyos komp­romisszumok árán ugyan, de anyagokkal lehetett kísérletezni. Az üveg mint anyag és a zománc iránt ugyanis már a '80-as évek elején érdeklődni kezdtem. — Miért éppen a zománccal kezdtél foglal­kozni? — 1979-ben és '80-ban kimehettem Magyar­­országra és valaki összeismertetett egy buko­vinai székely származású zománcművésszel, Lőrincz Vitussal, aki Budapest környékén él. Nála dolgoztam két hónapot. A zománccal való kísérletezést tulajdonképpen nála kezdtem el. Romániában nem oktatják a zománcozást, még az ötvösségen belül sem. — A zománcozáshoz különböző anyagokon kívül pl. kemencére is szükség van. Hogyan sikerült ezt beszerezned? —Székelyudvarhely 99 százalékban magyar­lakta város, 50 ezer lakossal. Aránylag lelkes emberek lakják. Néhány embernek tudomása volt arról, hogy annak idején létezett egy erdélyi zománcozó iskola, amelynek a kincseit ma büszkén mutogatják az osztrák császári kincs­tárban, és tudtak olyan munkákról, amelyekhez a zománcot is felhasználták. Meg lehetett őket győzni arról, hogy rendbe kéne tenni egy kemencét, legalábbis meg kellene próbálni, hátha sikerül. Sikerült is a kemencét annyira rendbehozni, hogy a mai napig is használom. Ez még a '80-as évek elején történt, az önzetlen segítség akkor még természetes volt. Az ilyesmit ma már furcsa dolognak tartják, ez már nálunk sem "működik". Anyagokat is sikerült szereznem — jórészt Lőrincz Vituson keresztül. Utána egy olyan időszak következett Romániában, hogy fehér meg fekete listákat készítettek. Bizonyos okok miatt én a feketére kerültem, és nyolc évig nem mehettem külföldre. — Mik lehettek azok a ’bizonyos okok"? — Érdekelt pl. a múltunk meg a népi kultúra, és ez akkoriban bűnnek számított. A jelentősebb embereket koholt vádak alapján bekasztlizták, a kisebbeket megpróbálták megfélemlíteni. '84-ben érkezett először meghívó a kecskeméti zománcművészeti alkotótelepről, persze nem kaptam engedélyt a kiutazásra. Ez így volt egészen 1990-ig, a változásokig. Először '90-ben mehettem Kecskemétre. Személy sze­rint addig én nem ismertem senkit. Azokkal, akik mehettek, üzenetet, levelet küldtem, meg fotókat a munkáimról. Válaszképpen jött a munkák jellemzése, az anyagok, minták stb. és persze a biztatás. A legmagasztosabb emberi kapcsolat alakult így ki köztünk. Szinte hihetetlen, hogy bennem, egy teljesen isme­retlen emberben annyira megbíztak... Van egy barátom, aki egy kis robogón nyolc kiló zománcot hozott Udvarhelyre, amely 600 km-re van Kecskeméttől. Ilyesmit ma már nem vállal senki, az értékek megváltoztak. Az emberek nagyon könnyen "leadnak" a méltóságukból... ELEKES GYULA 1960-BAN SZÜLETETT SZÉ­KELYUDVARHELYEN. KÉPZŐMŰVÉSZETI TANULMÁNYAIT 1979-BEN FEJEZTE BE A MAROSVÁSÁRHELYI MŰVÉSZETI LÍCEUM GRAFIKA SZAKÁN, MAJD KÉT ÉVIG RAJZOT TANÍTOTT EGY ALTALÁNOS ISKOLÁBAN. JELENLEG EGY SZÉKELYUDVARHELYI FÉM­IPARI GYÁRBAN DOLGOZIK MINT REKLÁMG­RAFIKUS. — A zománcművészeti szimpóziumon ’90-ben voltál először. — Azóta minden évben elmegyek, sőt tavasszal vagy ősszel egy hónapot Kecskemé­ten dolgozom. A szimpózium varázsa, hogy rengeteg ember rengeteg technikai tudással, tehát más, új dolgokkal vagy előadásmóddal jelentkezik. Van, akitől lehet tanulni, mert szívesen beszél a munkájáról, van, aki elzár­kózik ettől. Léteznek nagyon híres iskolák, pl. a német zománcozó iskola vagy a spanyol meg az orosz — a volt Szovjetunió kis nemzeteit is beleértve. Itt sajátos iskolai módszereket tanulnak meg alapfokon, s utána viszik át azokat a művészetükbe. Ezzel több egy szimpózium. — Úgy hallottam, Ausztriában tanítást vállal­tál. Hogyan ’jött ez össze’? — Tavaly márciusban kiállításom volt az ausztriai Badenben. A munkáim nagyon meg­tetszettek a helyi önkormányzatnak. Azzal fordultak hozzám, hogy a nyáron egy népfőis­kolái jellegű iskolát indítanak, nem vállalnám-e el a zománc szakosztályt. Több okból is elvállaltam. Egyrészt azért, mert jólesett, és a környezettel is ismerkedik az ember, másrészt, mert anyagilag is jól járok, s olyan anyagokba fektethetem a pénzt, amelyek a munkámhoz szükségesek. Már jövőre is szerződtettek, s arra is felkértek, hogy szervezzem meg Badenben a Kelet—Nyugat Zománcművészeti Találkozót. Ez nagyon szép álom, de anyagiak is kellenek hozzá, ami azért ott is gond... — Hol mindenütt volt már kiállításod? — Magyarországon több is, Svájcban, Auszt­riában egyéni kiállítások. Csoportos kiállításaim ennél sokkal több helyen voltak. Az egyéni kiállítások egyébként mindig személyes kap­csolaton alapultak. Pl. a barátaim elvitték megmutatni valahová a munkáimat, aztán megnyertek néhány szponzort, mert egyetlen embernek saját zsebből lehetetlen összehozni egy kiállítást. — Meg lehet ebből élni? — Egyáltalán nem. Ha valamit eladok, az árát rögtön befektetem. — És a reklámgrafikusi állásból? — Szinte lehetetlen megélni. Már 16 éve csinálom, rengeteg tapasztalatom van. Mi az, hogy piac? Egy jó minőségű árunak a reklámgrafikus egy tizednyi erővel kell hogy készítsen jó prospektust vagy bármit. Ahol rossz minőségű az áru, a piac felvevőképessége is rossz. Az embereknek nincs pénzük. A rossz árut megpróbálják elsózni, és igyekeznek meggátolni, hogy a jó minőségű áru bejöjjön külföldről. Éveken keresztül próbáltam a kör­nyezetemnek megmagyarázni, hogy legalább információterjesztésre szükség van. Dolgoztam véletlenszerűen magyar reklámirodáknál, lát­tam, hogy ők hogyan működnek. A megrendelő leadja a megrendelést, ők elkészítik a reklámot, a megrendelő rábólint, hogy mehet és csak utólag kritizál, amikor a visszajelzést megkapja. De nem szabja meg előre, hogy mi legyen egy reklámgrafikán. Nálunk sohasem szakmabelire bízzák, hogy eldöntse, hogyan kellene a dolognak működnie. Nagyon nehéz most a megélhetés. Ha valaki magánvállalkozó lesz és nyit pl. egy boltot, nem célja, hogy pénzt fektessen egy jó minőségű reklámba. Nem hiszem, hogy 15 éven belül nagyon változna a helyzet. — Van valamilyen elképzelésed, mit kellene csinálni? — '90-ben próbáltam létrehozni egy iskolát. Magyarországon sikerült támogatókat szerez­nem, de az összeg fele hiányzott. Nálunk az intézményeket nem sikerült megnyerni, az egyházakkal kapcsolatban pedig éppen arról folyt a vita, hogy visszakapják-e a tulajdonukat vagy sem, a magánemberek meg mást láttak benne: eldöntötték, hogy ez egy nonprofit vállalkozás — anyagiakat nem termel. Elúszott az egész terv... Nemrég örvendetes dolog történt. Megkere­sett a katolikus egyház, létezik ugyanis egy továbbképző, amelynek a neve: "Kolping család". Ezt próbálják most meghonosítani Erdélyben. Ez a kallódásra ítélt fiatalokat próbálja egybefogni, azokat, akik elvégzik az iskolát és nem tudnak mihez kezdeni, vagy nem tudnak elhelyezkedni. Felekezeti hovatar­tozástól függetlenül próbálja meg őket össze­fogni a "Kolping család". Ez nagyon szép dolog és már több helyen működik a világon. Az az elképzelés, hogy valamilyen formában iskolát indítunk be, és utána kis műhelyeket hoznánk létre, ahol olyan tárgyak készülnének, ame­lyeknek a szerződés alapján egy német és egy osztrák cég vállalná az árusítását. A befolyt összegből az előállítóknak is jutna. Szóval ez egyfajta megélhetési forma lenne. Az ötlet nagyon szép, és ha sikerülne kivitelezni, akkor föladnám az állásomat, s inkább ezt csinál­nám... Beszélgetett: MELAJ ERZSÉBET 13

Next

/
Thumbnails
Contents