A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-09 / 37. szám
LÁTOGATÓBAN MÉT Összejön-e a Kolping család? Találkozás ELEKES GYULA erdélyi képzőművésszel — A reklámgrafikusi állást azért vállaltam, mert egyrészt a tanítás mellett olyan dolgokat kellett volna csinálnom, ami nem tetszett, másrészt akkoriban még munkanélküliként nem tengődhettem, de szabadúszó művészként sem élősködhettem a "nép nyakán". Olyan állást kellett tehát választanom, ahol bizonyos kompromisszumok árán ugyan, de anyagokkal lehetett kísérletezni. Az üveg mint anyag és a zománc iránt ugyanis már a '80-as évek elején érdeklődni kezdtem. — Miért éppen a zománccal kezdtél foglalkozni? — 1979-ben és '80-ban kimehettem Magyarországra és valaki összeismertetett egy bukovinai székely származású zománcművésszel, Lőrincz Vitussal, aki Budapest környékén él. Nála dolgoztam két hónapot. A zománccal való kísérletezést tulajdonképpen nála kezdtem el. Romániában nem oktatják a zománcozást, még az ötvösségen belül sem. — A zománcozáshoz különböző anyagokon kívül pl. kemencére is szükség van. Hogyan sikerült ezt beszerezned? —Székelyudvarhely 99 százalékban magyarlakta város, 50 ezer lakossal. Aránylag lelkes emberek lakják. Néhány embernek tudomása volt arról, hogy annak idején létezett egy erdélyi zománcozó iskola, amelynek a kincseit ma büszkén mutogatják az osztrák császári kincstárban, és tudtak olyan munkákról, amelyekhez a zománcot is felhasználták. Meg lehetett őket győzni arról, hogy rendbe kéne tenni egy kemencét, legalábbis meg kellene próbálni, hátha sikerül. Sikerült is a kemencét annyira rendbehozni, hogy a mai napig is használom. Ez még a '80-as évek elején történt, az önzetlen segítség akkor még természetes volt. Az ilyesmit ma már furcsa dolognak tartják, ez már nálunk sem "működik". Anyagokat is sikerült szereznem — jórészt Lőrincz Vituson keresztül. Utána egy olyan időszak következett Romániában, hogy fehér meg fekete listákat készítettek. Bizonyos okok miatt én a feketére kerültem, és nyolc évig nem mehettem külföldre. — Mik lehettek azok a ’bizonyos okok"? — Érdekelt pl. a múltunk meg a népi kultúra, és ez akkoriban bűnnek számított. A jelentősebb embereket koholt vádak alapján bekasztlizták, a kisebbeket megpróbálták megfélemlíteni. '84-ben érkezett először meghívó a kecskeméti zománcművészeti alkotótelepről, persze nem kaptam engedélyt a kiutazásra. Ez így volt egészen 1990-ig, a változásokig. Először '90-ben mehettem Kecskemétre. Személy szerint addig én nem ismertem senkit. Azokkal, akik mehettek, üzenetet, levelet küldtem, meg fotókat a munkáimról. Válaszképpen jött a munkák jellemzése, az anyagok, minták stb. és persze a biztatás. A legmagasztosabb emberi kapcsolat alakult így ki köztünk. Szinte hihetetlen, hogy bennem, egy teljesen ismeretlen emberben annyira megbíztak... Van egy barátom, aki egy kis robogón nyolc kiló zománcot hozott Udvarhelyre, amely 600 km-re van Kecskeméttől. Ilyesmit ma már nem vállal senki, az értékek megváltoztak. Az emberek nagyon könnyen "leadnak" a méltóságukból... ELEKES GYULA 1960-BAN SZÜLETETT SZÉKELYUDVARHELYEN. KÉPZŐMŰVÉSZETI TANULMÁNYAIT 1979-BEN FEJEZTE BE A MAROSVÁSÁRHELYI MŰVÉSZETI LÍCEUM GRAFIKA SZAKÁN, MAJD KÉT ÉVIG RAJZOT TANÍTOTT EGY ALTALÁNOS ISKOLÁBAN. JELENLEG EGY SZÉKELYUDVARHELYI FÉMIPARI GYÁRBAN DOLGOZIK MINT REKLÁMGRAFIKUS. — A zománcművészeti szimpóziumon ’90-ben voltál először. — Azóta minden évben elmegyek, sőt tavasszal vagy ősszel egy hónapot Kecskeméten dolgozom. A szimpózium varázsa, hogy rengeteg ember rengeteg technikai tudással, tehát más, új dolgokkal vagy előadásmóddal jelentkezik. Van, akitől lehet tanulni, mert szívesen beszél a munkájáról, van, aki elzárkózik ettől. Léteznek nagyon híres iskolák, pl. a német zománcozó iskola vagy a spanyol meg az orosz — a volt Szovjetunió kis nemzeteit is beleértve. Itt sajátos iskolai módszereket tanulnak meg alapfokon, s utána viszik át azokat a művészetükbe. Ezzel több egy szimpózium. — Úgy hallottam, Ausztriában tanítást vállaltál. Hogyan ’jött ez össze’? — Tavaly márciusban kiállításom volt az ausztriai Badenben. A munkáim nagyon megtetszettek a helyi önkormányzatnak. Azzal fordultak hozzám, hogy a nyáron egy népfőiskolái jellegű iskolát indítanak, nem vállalnám-e el a zománc szakosztályt. Több okból is elvállaltam. Egyrészt azért, mert jólesett, és a környezettel is ismerkedik az ember, másrészt, mert anyagilag is jól járok, s olyan anyagokba fektethetem a pénzt, amelyek a munkámhoz szükségesek. Már jövőre is szerződtettek, s arra is felkértek, hogy szervezzem meg Badenben a Kelet—Nyugat Zománcművészeti Találkozót. Ez nagyon szép álom, de anyagiak is kellenek hozzá, ami azért ott is gond... — Hol mindenütt volt már kiállításod? — Magyarországon több is, Svájcban, Ausztriában egyéni kiállítások. Csoportos kiállításaim ennél sokkal több helyen voltak. Az egyéni kiállítások egyébként mindig személyes kapcsolaton alapultak. Pl. a barátaim elvitték megmutatni valahová a munkáimat, aztán megnyertek néhány szponzort, mert egyetlen embernek saját zsebből lehetetlen összehozni egy kiállítást. — Meg lehet ebből élni? — Egyáltalán nem. Ha valamit eladok, az árát rögtön befektetem. — És a reklámgrafikusi állásból? — Szinte lehetetlen megélni. Már 16 éve csinálom, rengeteg tapasztalatom van. Mi az, hogy piac? Egy jó minőségű árunak a reklámgrafikus egy tizednyi erővel kell hogy készítsen jó prospektust vagy bármit. Ahol rossz minőségű az áru, a piac felvevőképessége is rossz. Az embereknek nincs pénzük. A rossz árut megpróbálják elsózni, és igyekeznek meggátolni, hogy a jó minőségű áru bejöjjön külföldről. Éveken keresztül próbáltam a környezetemnek megmagyarázni, hogy legalább információterjesztésre szükség van. Dolgoztam véletlenszerűen magyar reklámirodáknál, láttam, hogy ők hogyan működnek. A megrendelő leadja a megrendelést, ők elkészítik a reklámot, a megrendelő rábólint, hogy mehet és csak utólag kritizál, amikor a visszajelzést megkapja. De nem szabja meg előre, hogy mi legyen egy reklámgrafikán. Nálunk sohasem szakmabelire bízzák, hogy eldöntse, hogyan kellene a dolognak működnie. Nagyon nehéz most a megélhetés. Ha valaki magánvállalkozó lesz és nyit pl. egy boltot, nem célja, hogy pénzt fektessen egy jó minőségű reklámba. Nem hiszem, hogy 15 éven belül nagyon változna a helyzet. — Van valamilyen elképzelésed, mit kellene csinálni? — '90-ben próbáltam létrehozni egy iskolát. Magyarországon sikerült támogatókat szereznem, de az összeg fele hiányzott. Nálunk az intézményeket nem sikerült megnyerni, az egyházakkal kapcsolatban pedig éppen arról folyt a vita, hogy visszakapják-e a tulajdonukat vagy sem, a magánemberek meg mást láttak benne: eldöntötték, hogy ez egy nonprofit vállalkozás — anyagiakat nem termel. Elúszott az egész terv... Nemrég örvendetes dolog történt. Megkeresett a katolikus egyház, létezik ugyanis egy továbbképző, amelynek a neve: "Kolping család". Ezt próbálják most meghonosítani Erdélyben. Ez a kallódásra ítélt fiatalokat próbálja egybefogni, azokat, akik elvégzik az iskolát és nem tudnak mihez kezdeni, vagy nem tudnak elhelyezkedni. Felekezeti hovatartozástól függetlenül próbálja meg őket összefogni a "Kolping család". Ez nagyon szép dolog és már több helyen működik a világon. Az az elképzelés, hogy valamilyen formában iskolát indítunk be, és utána kis műhelyeket hoznánk létre, ahol olyan tárgyak készülnének, amelyeknek a szerződés alapján egy német és egy osztrák cég vállalná az árusítását. A befolyt összegből az előállítóknak is jutna. Szóval ez egyfajta megélhetési forma lenne. Az ötlet nagyon szép, és ha sikerülne kivitelezni, akkor föladnám az állásomat, s inkább ezt csinálnám... Beszélgetett: MELAJ ERZSÉBET 13
