A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-02 / 36. szám

EGTAJAK

CSÍKI

LÁSZLÓ

(Részletek)

KUTYA A HOLDBAN

Félálom

Majdnem tizenkét éves voltam, amikor egy délután apám hátrahívott a fészerbe, megállított a favágótuskó mellett, és kétszer arcul ütött.

— Csak hogy tudd, magyar vagy — mondta. — Ez ilyen.

Napcsíkok hulltak a réseken át a faforgácsos, törmelékes földre, és az átmelegedett deszkafal szaga érződött.

Apám sarkon fordult, és kiment. Az udvaron vette le vasutasi tányérsapkáját, amely miatt félhomályban már milicistának nézték. Akkor láttam, hogy kopaszodik egy kicsit. Nehéz napja lehetett apámnak. En leültem a tuskóra, és negyed órán át hullattam a könnyem, cakkos nyomokat hagyott poros combomon. Huszonhét cseppet számoltam. A meghatottságtól sírtam, szándékosan és élvezettel.

Valamiért restelltem a szeme elé kerülni. Vacsoránál úgy hallgattunk, mintha közös titkunk volna anyám előtt. Mély árnyékot hagyott arcunkon az alacsonyra eresztett villanyégő fénye.

— Elment az öreg Kis — szólalt meg anyám.

— Isten nyugosztalja — mondta apám.

Anya nevetett, és enyhén rengett ettől.

— Az az öreg Kis, aki azt mondta, hogy egy kicsit igyunk is.

Apám arrább lökte a meleg tányért a tapadó viaszosvásznon, és kiment a konyhából. Döccent egyet a lépcsőn.

Közelebb laktunk a város széléhez, mint a közepéhez. Errefelé ilyenkor sötét volt, és enyhe trágyaszag.

— Elment — mondtam.

— Megkeresi az öreg Kist — mondta anyám, és olyan volt, mintha testszínű, lágy selyemből készült volna. — Feküdj le nyugodtan, én majd megvárom.

Nyomban elaludtam, pedig nem kellett volna. Almomban is éreztem a fal friss mészillatát. Ez volt az álmom, egyéb nem. Semmit nem láttam.

Azon az éjszakán vitte el apám Doina

Speriatut a városból, egy tehervonaton. Addig csak egy-egy napra jártak el, a szomszéd városig. Ezután ott laktak.

Nagyobb város volt, mint a miénk, traktorokat gyártottak a külső felében. Hektárnyi területen álltak a piros traktorok a vasúti vágányok mentén, a mezőben. Apámók nem messze laktak az állomástól, kifényesedett, fekete macskaköveken mentem hozzájuk, a trolibusz vonalán. Nem találtam otthon senkit, pedig úgy képzeltem, sokan élnek egy szobában, és néha énekelnek.

Egy nedves talajú udvar végében, a földszinten nyílt az ajtójuk, de most zárva volt. Benéztem a fehér tüllfüggönyös ablakon, egy cipészműhelyt vagy ahhoz hasonlót láttam, aztán hazamentem.

— Nem sok holmijuk van még — mondtam otthon anyámnak. — De azért engem szívesen fogadtak. Apa még fröccsel is megkínált.

— Nem fogadtad el, remélem.

— Én tőlük semmit. De azt üzente, vissza ő már nem jön.

— Csak ennyit?

— Egész délután beszélgettünk, de erről csak ezt mondta.

Aztán napokon, heteken át éjszakánként, de még nappal is kitaláltam, mit idézek majd a beszélgetésünkből, ha újra rákérdez anyám. Jól elszórakoztattam magam a történetekkel, a rövid, de velős mondatokkal. Időnként jobban sikerültek, férfiasabbra, mint a valódiak.

Pontos idő

A rendőrök mindig nyolckor jöttek.

Az összeesküvő kilencig, fél tízig aludt.

A rendőrök addig megreggeliztek. Anyám ecsempecsteát főzött nekik, ahhoz harapták a saját vajas kenyerüket. Evés közben figyelték azért a szemközti házat a zöld drótkerítés mögött, hogyha mégis korábban kelne az összeesküvő. De az még munkába se járt el.

A rendőrök viszont dolgoztak. Reggeli után egyikük nagy kockás ingesen kiment kertet ásni. Amikor elfogyott a kertben az ásnivalója, nekiállt az udvarnak, kiforgatta a köveket. De vasárnap még ő sem ásott. Megszólták volna a templomba járó katolikusok, főként az özvegyasszonyok. Azt mondtuk volna, ha kérdezik, hogy ő az én falusi nagybátyám, és a szabadsága alatt segít nekünk. Apám úgyis megint elbolyongott valamerre.

Makulátlan napsütésben forgatta a földet.

A benti rendőr leszedte az asztalt, és segített elmosogatni. Ez kicsi, kerek ember volt, egyfolytában izzadt a kopasz feje. A másikról, a nagycsontúról még el lehetett képzelni vagy hinni, hogy rendőr, de erről alig.

Három nap alatt megszoktuk őket. Ok is odakaptak, az utcai szobánkban aludtak néha, felváltva. Az egyik aludt, ruhásán, a másik az ablaknál ült, s a markába fogta a cigarettáját. Előbb úgy volt, hogy bejelentkeznek hozzánk albérlőnek, és még fizetnek is. De ha itt laknak, el kellett volna járniuk munkába vagy szórakozni, nehogy gyanússá váljanak. A munkájuk viszont idekötötte őket, és nem úgy néztek ki, mint akik mulatozni szoktak. A kis kövér néha suttyomban hazament a családjához, és olyankor hajnalban érkezett vissza. Két gyereket nevelt, a sajátját és egy hősi halottét. Nekünk, ha valaki ellenőrizni jött, azt kellett volna mondanunk, hogy ki se tette a lábát a házból. Jól összeesküdtünk tehát a rendőrökkel, teljesen fölöslegesen. Nem érdeklődött utánuk senki.

Egyik délben kalapos férfi állt meg a léckerítésünknél, és szóba elegyedett az ásós rendőrrel. Elszívtak egy-egy cigarettát, bólogattak egymásnak, aztán a kalapos távozott. A kis kövér a szobában rettentő izgatott lett ettől, a máját fájlalta, és mindegyre azt mondta, jobb volt a rönkölőknél fent a hegyen.

Az utcában mindenki tudta róluk, hogy titkosrendőrök. Az összeesküvő nem tudta, mert nem járt ki a házból, és mostanában az anyja se jött át hozzánk. Ezekben a napokban rájuk se nyitotta az ajtót senki, hogy kölcsönkérjen legalább.

Nyári szünidő volt, naponta átballagtam Jóskához, az összeesküvőhöz, megnéztem a pisztolyát. A két rendőr figyelte, ahogy átvágok a napsütötte, kövezetlen úttesten: a kis kövér az ablakból, a soványabbik az udvarról, ahol a kút környékét ásta. De amikor hazatértem, semmit sem kérdeztek. Tudták, anyám is szólt nekik, hogy barátom az összeesküvő.

Odaát nála előbb azt kellett kitalálnom, hova dugta aznap a pisztolyt. Három helyre is elsuvasztotta egyetlen napon. Én pedig már csak azért is látni akartam, mert az enyém volt a fele, vagy annál is több. A vázat én találtam a padlásunkon, egy szarufa tövénél, a szerkezetet ő reszelte ki valami minta után, amit a könyvtárban talált valamelyik tiltott könyvben, és ő szerelte belé a rugót. De még a reszelésben is segítettem, én recéztem ki a kakast. Aztán eldugtuk egy kiszakadt pöttyös gumilabdába, amelyikkel addig a kutyájuk játszott. A fészerben dolgoztunk vasárnaponként, és közben Jóska, a könyvtári raktáros ilyeneket mondott:

— Én tudok úgy beszélni, mint a köny-16