A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
HÉT ELŐ MULT gyermekkel egy rozoga, felszereletlen pajtában — így csúfolták meg a kultúrát. S a nemzetiségi vidékeken?, mondjuk pl. Nyitra megyében, Mijava irtványain 100—150 tisztán szlovák nyelvű gyermekek oktatására kirendeltek szlovákul nem is tudó tanítót. így akartak oltárt emelni a kultúrának, megcsúfolván minden józan pedagógiai elvet, minden nemesebb kulturális szándékot". (Czabán 1921 tavaszán került át Magyarországról Csehszlovákiába. Ősztől már Beregszászon tanít.) Nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy a gyermekekkel szeretettel kell bánni, és elítélte, hogy a magyar gyerekeket idegen tannyelvű iskolába kényszerítik. Nagyon sok írása foglalkozik a kárpátaljai magyar iskolák helyzetével. Megállapítja, hogy egyre jobban jelentkeznek és érvényesülnek olyan törekvések, amelyek a magyar gyermekek magyar tannyelvű tanítását veszélyeztetik. Míg Szlovenszkón csak egyes soviniszta törekvések tördelik le a magyar iskolából a magyar tanulók egy részét, addig ezt a munkát a Kárpátalján nagyobb eredménnyel a cseh és ruszin iskolák végzik el. A cseh és orosz iskolák jobban fel vannak szerelve, hiszen az állam fedezi kiadásaikat, nem pedig a község vagy egyenesen az egyház. Azt követeli, hogy a magyar iskolák egységes magyar tankerületbe legyenek szervezve, amelynek élén magyar tanfelügyelő álljon, és hogy az iskolák igazgatói magyar tanítók legyenek. 1936-ban Czabán ellen az uzsgorodi (ungvári) tanügyi referátus fegyelmit rendelt. Két évig tartott a fegyelmi vizsgálat. Közben a fizetésének egyharmadát visszatartották, amit sohasem kapott meg. 1938-ban rehabilitálják, de egyben nyugdíjazzák is. Senki nem kelt védelmére Beregszászon. Czabánék 1938 novemberében Nagyszőllősre költöztek, itt érte utol őket a "felszabadító" magyar hadsereg 1939. március 15-én. Újabb megpróbáltatások várnak rá. A csendőrség meghurcolja, majd végül a máramarosszigeti népiskolai igazoló bizottság Czabánt nem igazolja, s így nyugdíjától is elesik. 1942. december 16-án, 64 éves korában fejezte be hányatott életét Nagyszőllősön. Ott is lett eltemetve. A családtagokon kívül néhány barát kísérte ki a temetőbe. Hosszabb idő után mostanában többször is jártam Rozsnyón. Legutoljára közvetlenül a Czabán Samu Napok lezajlása után. Hivatalos dolgom hamar elintéztem, s mivel bőven volt időm, végigjártam, megnéztem azokat a helyeket, amelyekhez olyan sok felejthetetlen fiatalkori élményem kapcsolódik. Van belőle bőven, hiszen egy fél évszázaddal ezelőtt éveken keresztül nap mint nap megtettem a Nagyállomásról vagy a Kisállomásról a városba vezető utat és vissza. Megnéztem Czabán Samu emlékművét a gimnázium melletti parkban. Leróttam előtte a tiszteletemet. Ez volt a harmadik találkozásom vele. És amikor elindultam fáradtan, lehajtott fejjel a Kisállomás felé — sok egyéb mellett — Fábry Zoltán Czabán Samuról írt megemlékezésének néhány gondolata jutott eszembe. Az igazság veszedelem. Az igaz ember tehát veszedelmes ember. Veszedelmes, mert igaz ember csak tiszta ember lehet. A "veszedelmes ember", a "gonosz ember" igazolást, elégtételt kapott, új és végleges címet. Czabán Samu elorozhatatlanul az lett, aki mindig volt: tiszta ember. GYÖMBÉR BÉLA A H E G E D Ű Ede bátyám régivágású — órás — mesterember volt, még Budapesten tanulta a szakmát, és nem volt olyan óra, amit meg ne tudott volna reperálni. Idősebb korára — igaz —, már kevésbé volt hozzá türelme, így nem egyszer javasolta a gazdájának, ha valami kényes nyugati portékát hoztak hozzá javítani, amihez alkatrésze sem volt, hogy bátran csapja a falhoz. Két dolog történhet: vagy megindul, vagy aztán teljesen "kaputt" az órának. Az a legenda járta, hogy fiatal korában nagyon szerette a tréfákat, ugratásokat, de szerette a borocskát és a fehémépet is. A kártyát, a jó ultipartikat sem vetette meg. Agg korára csak a kártya maradt, szívesen látott vendége voltam özvegyi magányában, különösen, mert tőlem — hacsak filléreket is — nyerni lehetett. A kártya szertartásához tartozik: amikor szünetel a játék egy kicsit, a házigazda kávét tölt, vagy éppen a kifogyott üveget cseréli ki. Ilyenkor a társak is felállnak, megmozgatják begörcsösödött lábaikat, van aki az udvarra is kisétál kiszellőztetni magát. Ily szünet alkalmával pillantottam meg egy hegedűtokot Ede bátyámnál a ruhaszekrény tetején. Miután leemeltem a poros tokot, és kiemeltem belőle a hegedűt, Ede bátyám, úgy oldalról odaszólt: — Ne foglalkozz vele, nincsenek rajta húrok, úgysem tudsz rajta játszani! — Tudja ki volt Paganini, Ede bátyám? — kérdeztem. — Olasz hegedűművész — válaszolta nevetve. — Téved Ede bátyám, Paganini én voltam gyermekkoromban — mondtam és egyetlen szál húron döcögve, csikorogva, és kissé hamisan, de annál nagyobb nosztalgiával a Gyere Bodri kutyám kezdetű nótát kezdtem játszani. Az öreg nagyon meglepődött és a nóta újrakezdésénél már fújta tele tüdővel: "... Megcsaltak bennünket, kövesd a gazdádat." És átölelt, talán a könnyei is csorogtak. Szóval, az lett a nóta vége, hogy az öreg kissé ünnepélyesen kijelentette: — Édes Paganinink, ha meghalok tied a hegedű! — amin nagyot derültünk, nem vettük komolyan az ígéretet, és egyébként is ki gondolt arra azon a bizonyos nyári, vasárnap délutáni kártyapartin, hogy majd az örökvidám mókamesterért, Ede bátyánkért is eljön a kaszás... Évek múltán, egy borongós őszi napon Ede bátyámat eltemettük. Népes gyülekezet kísérte utolsó útjára. Kedves olvasóm, ne vegye rossz néven, de eszembe jutott a hegedű. Ám akkor a rokonainak, illetve az általam is ismert fiának, Edének, bűn lett volna szóba hozni a hegedűt. Teltek-múltak az évek, és egy alkalommal a kisebbik Edével felidéztük a régi emlékeket. Olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy megemlítettem annak a nyári vasárnapnak történetét, amikor a hegedűt nekem elajándékozták. Ede a homlokára csapott, miközben felkiáltott: — Megvan, te vagy az a tanító! Képzeld el, számba vettünk minden tanítót, de senki sem jöhetett számításba, mert az öreg a halálos ágyán a fülembe súgta: "A hegedűt add majd a tanító úrnak!" Megígértem, hogy úgy lesz, de hát ki gondolt arra abban a zűrzavaros állapotban, hogy te valaha tanító voltál... A történet, a minap jutott eszembe, amikor előkerült az Ede bátyámtól örökölt régi szerszám. Fel kellett húrozni, hegedűlábat, hegedűkulcsokat és lelket vásárolni bele, az egész felújítás majdnem többe került, mint valamikor egy olcsóbb hegedű ára. Most azonban nem erről van szó, hanem mint a nóta mondja: "... menjünk csak előre"!
