A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
ÉLŐ MÓLT k o i á s Előrebocsátom, hogy személyesen nem találkoztunk. Pedig lehetett volna, hiszen én már fiatal legényke voltam, amikor ő 1942-ben, 64 éves korában befejezte hányatott tanítói pályafutását. Akkor még nem ismertem, nem is hallottam róla. Ugyan melyik kisdiák tudhatott akkor — a negyvenes évek elején a "szebb jövő és a Nagy-Magyarország" bűvöletében — arról, hogy kik voltak a "húsz évig tartó cseh rabság" idején a szlovákiai tanítóság kiemelkedő baloldali személyiségei? Az anyaország hivatalos körei nem szívelték a felvidéki demokratikus szellemet, s iparkodtak minden eszközt felhasználni annak érdekében, hogy a visszacsatolt Felvidék lakosságát megszabadítsák az úgynevezett "masaryki demokráciától". "Kivétel nélkül minden tanítónak, tanárnak legelső kötelessége kiirtani a volt csehszlovák államnak természetszerűleg az iskolában is polgárjogot nyert azt a liberális-materialista világszemléletét, amely az értelmi képzés mellett elhanyagolhatónak, sőt mellőzhetőnek tartotta az erkölcsi nevelést, annak minden állandó, maradandó értékével együtt" — írja dr. Kosa Kálmán miniszteri osztályfőnök a Néptanítók Lapjának 1939. júliusi számában. Az idősebb korosztályhoz tartozók még emlékeznek arra, hogy nem volt tanácsos abban az időben bírálni az anyaországban uralkodó állapotokat, mert a fizetség mellé az illető még megkapta a "felvidéki kommunista" jelzőt is. Magyar testvéreink nem nézték jó szemmel, nem tudták megérteni, hogy az első Csehszlovák Köztársaságban kialakult demokratikus szellemet az itt élő magyarság is magáévá tette. Nem véletlen tehát, hogy Szlovákiában még évtizedekkel később sem mondott semmit a fiatalabb, de a korombeli pedagógus társaimnak se Czabán Samu neve. Ezért fogadtam nagy megértéssel a Csemadok Országos Választmánya által 1991. szeptember 28-án Losoncon jóváhagyott oktatásügyi alapelvet, amely többek között kimondja, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével együttműködve megrendezi a rozsnyói Czabán Samu Napokat és a munkájukban kiemelkedő teljesítményt nyújtó pedagógusok elismerésére létrehozza a Czabán Samu-díjat. A határozat azóta megvalósult, és örömmel tapasztalom, hogy e nemes kezdeményezés eredményeképpen egyre többen ismerik meg Czabán Samut, emberi nagyságát, pedagógiai hagyatékát. Biztos vagyok abban, hogy a Czabán Samu személyiségéhez kötődő akciók erőt adnak ahhoz is, hogy még következetesebben kiálljunk a szlovákiai magyar iskolaügy mennyiségi és minőségi megújhodásáért. Először a hatvanas évek végén találkoztam a "veszedelmes emberrel", ugyanis akkor került a kezembe Győry Dezső Veszedelmes ember című regénye, amelyben Czabán Samunak, ennek a sokat üldözött rozsnyói származású tanítónak állít maradandó emléket. A szerző, aki maga is meghatározó személyisége volt a két világháború közötti szlovákiai magyar kisebbség kulturális életének — nagyon jól ismerte könyvének hősét, hiszen bizonyos mértékig sors- és kortársak is voltak. Győry barátai unszolására írta meg ezt az életrajzi regényt, amely 1950-ben jelent meg Budapesten az Ahthenaeum Kiadóban. Néhány évvel később Bihari Mór A tanító (Czabán Samu élete) című munkája segített még jobban megismerni a "veszedelmes embert", aki csaknem egy évszázaddal ezelőtt egy isten háta mögötti szlovák faluban (Miava-Rudnik) kezdte el tanítói pályáját, és sok meghurcoltatás után a kárpátaljai Nagyszőlősön fejezte be zaklatott életét. A második találkozásom vele húsz évvel ezelőtt kezdődött, és tart a mai napig. Ugyanis külföldi tanulmányaim hatására kedvet kaptam az első Csehszlovák Köztársaság magyar iskolaügyének a tanulmányozására. A korabeli magyar folyóiratok, szaklapok forgatása közben egyre gyakrabban találkoztam Czabán Samu beregszászi tanító nevével. Míg nem alapított saját lapot, sokat írt a MagyarTanügy, a Magyar Tanító című folyóiratokba. A szlovákiai magyar kisebbség mostani, a Csemadok és a politikai pártok és mozgalmak által megfogalmazott jogos követelései megtalálhatók Czabán Samu írásaiban. Mint néptanító, lapszerkesztő, fáradhatatlan kultúrpolitikus, teljes erejével harcolt a magyar kisebbség jogaiért. Tudta, hogy meddig lehet elmenni, és azt is, hogy a kisebbség problémáit csak a többséggel együtt lehet megoldani. Megalkuvás nélkül fellépett a "demokráciát üres jelszavakká hazudó társadalom igazságtalanságai, a fokozódó munkanélküliség és a tömegek nyomora ellen". Nem győzte hangoztatni a nemzetiségi autonómia fontosságát. Mit értett a nemzetiségi autonómia alatt? Azt, "hogy mind a német, mind a szlovák, cseh, magyar, lengyel, ruszin, román a kultúrát a saját anyanyelvén sajátítsa el, és saját fajtájabeli embereivel intézze minden iskolai ügyét. Tehát a több tanerős iskola igazgatója magyar iskolánál: magyar tanító. A magyar iskolák külön tanfelügyelői körzetbe osztandók, és a tanfelügyelő nemcsak magyarul értő, hanem magyar anyanyelvű tanító legyen. Az egyes tartományok fővárosában lévő tanügyi osztályokon a magyar iskolák ügyét magyar anyanyelvű tanító intézze". Nem volt egyetlenegy közoktatási reformjavaslata sem, amellyel kapcsolatban ne fejtette volna ki véleményét, főleg ha az csorbította a kisebbség érdekeit. Érthető, ha felettes szervei nem nézték jó szemmel a működését. A régi Magyarország, Horthy-Magyarország elüldözte hazájából, de a polgári Csehszlovák Köztársaság hivatalai is zaklatták. Az 1933. évi ún. Dérer-féle iskolareformról írja a következőket: "A kerületi országos tanfelügyelők kinevezésénél a demokrácia elve nem érvényesül. A tanítóság és a népoktatás érdeke is, hogy a kerületi, valamint az országos tanfelügyelők választás útján kerüljenek a hivatalba. ... Az árva, félárva gyermekekről — ha nincs, aki gondoskodna róluk, a község köteles gondoskodni. Napközi iskolákat kell létesíteni a népiskolák mellett, könyvtárat, több iskolának közösen iskolaorvost. Az állam gondoskodjék a tehetséges gyermekekről. Az iskolák dologi kiadásait a községek viseljék. Minden magyar óvodához és iskolához magyar anyanyelvű tanító neveztessék ki. Ehhez egzisztenciális okból is kell ragaszkodnunk. A magyar tanító nem mehet sem ruszin, sem cseh, sem szlovák, sem német iskolához tanítónak. A demokrácia és az egyenlő elbánás elve azt parancsolja, hogy a magyar iskolákra is ugyanazt a mértéket alkalmazzuk, amit a másnyelvű iskolákra." Felemelte a szavát a tanítóság nem kielégítő anyagi megbecsülése miatt, a tanítók főiskolán való képzése mellett, az iskolák zsákutcáinak megszüntetéséért és a népiskolák államosításáért. "Aki ismeri a mai gazdasági viszonyokat, annak be kell látnia, hogy a mai népiskolák modern színvonalra való emelése csakis az államosítás egyetemes nagy akciójától remélhető. Gyökeres javulás és siker másként — a múlt tapasztalatain okulva — nem remélhető" — írja 1928-ban. Amikor vejével, llku Pállal saját lapot alapít, még nagyobb lehetőség nyílott számára nézeteinek, elképzeléseinek közlésére. 1927 decemberétől 1929 decemberéig "Jó barátom" címmel gyermeklapot adott ki és szerkesztett. Az "Uj Korszak" című pedagógiai lapot 1934-től 1936-ig jelentette meg, komoly anyagi nehézségek közepette. Lapja méltóan képviselte a szlovákiai tanítók érdekeit, sok fontos javaslatot tett a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szaktanítók képzésére. Harcolt a magyar tanítóegyesület életaktivizálásáért. Egységes tömörülést javasolt a széthulló magyar tanítói egyesületek helyett. Tudományos cikkek is bőven találhatók folyóiratában. Fellépett a kárpátaljai és szlovenszkói klerikalizmus ellen. Propagálta az új, hatékonyabb tanítási módszereket, és figyelemmel kísérte a külföldi haladó tanítói mozgalmakat. A "veszedelmes ember" lelkes harcosa az anyanyelvi tanításnak. Bizonyára erre a magyarországi nemzetiségi vidékeken szerzett negatív élményei indították. Lehet, hogy ő a szerzője a kassai Munkás 1921. június 18-án megjelent számában az Egyetemes kultúrszempontok című írásnak, amely Egy régi harcos szignóval jelent meg. Lássuk a cikk néhány mondatát! "Az uralkodó osztályok ösztönösen megérezték, hogy a népiskola, a hamisíthatatlan kultúrát terjesztő népiskola lassanként megszünteti kizárólagos hatalmukat, s ezért az uralkodó osztály a régi Magyarországon éppen azt az egy — szellemében csakugyan liberális népoktatási törvényt nem hajtotta végre. Nem gondoskodtak elegendő számú s jól felszerelt iskoláról, s így hiába volt kimondva a kötelező iskolába járás, mésfél millió gyermek iskolázatlanul nőtt fel, s az erőszakos magyarosítás az anyanyelven való oktatást illúzorikussá tette. VI. osztályú, osztatlan, túlzsúfolt iskola, nem ritkán 200—300 14
