A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
FIGYELŐ HÉT BECSENGETÉS Hajdanában — emlékeznek még rá? —, így szeptember elseje táján sok remek dolgozat, vezércikk, elmélkedés, jegyzet stb. született a tanévnyitóról. Megannyi magasröptű gondolat a tanítói hivatás nagyszerűségéről, a csillogó szemű és tudásra szomjazó kis nebulók megilletődöttségéről, s mindarról a szépről és jóról, ami diákra, tanárra egyaránt vár a nyári szünidőben kicsinosított (már ahol kicsinosított) alma mater falai között. Akkoriban az újságírónak még nem kellett azzal bíbelődnie, hogy fejszámolást végezzen, vajon mennyibe kerül a szülőnek az ingyentankönyv, sőt, még a tanévnyitó napja sem volt kérdéses, elvégre szeptember elsején minden iskolai kapu kitárult, még az is, amelyet a nyári hónapokban esetleg leszereltek és elfelejtettek visszahelyezni. Mostanság más időket élünk. Bölcs parlamentünk száműzte az iskolák tájékáról az egyhangúságot és a sztereotípiát. Szeptember elseje már nem a tanévnyitó napja, s ennek különösen a tanulók örülnek, mert néhány plusznapot nyernek. De jól jön ez a pár nap az igazgatónak is, hiszen ezzel megspórol némi összeget a meglehetősen szűkre méretezett pénzből, amelyből újabban már szappanra és WC-papírra sem mindig futja. Ámbár, ha jól meggondolom, a parlamenti döntés nem a takarékosság jegyében született annak idején, a fellelkesült honatyáknak az iskolák talán az eszükbe sem jutottak. Sokkal szomorúbb, hogy még olyankor sem gondoltak rájuk igazán, amikor a következő évi költségvetésről vitatkoztak és szavaztak. A jóváhagyott összeg még a fenntartáshoz, a zavartalan működéshez sem volt elég, nemhogy a fejlesztéshez, pedig a legtöbb iskola épülete javításra szorul, a tantermek bútorai felújításra, a szertárak eszközei korszerűsítésre várnak. S akkor még nem is szóltunk a pedagógusok bérezéséről, a többletmunka díjazásáról, amelyről nagy a hallgatás. A rendszerváltozás egyik nagy vívmánya, hogy a tanítókat nem ráncigálják bele holmi össztársadalmi feladatok "önkéntes" elvégzésébe, de ezzel be is fejezhetjük a felsorolást, mert a pedagógusi hivatás erkölcsi megbecsülése és anyagi elismerése továbbra is várat magára, s az oktatás körüli egyhelyben topogás is azt jelzi, hogy a felelős döntéshozók mintha ódzkodnának annak beismerésétől: nem tudnak mit kezdeni ezzel a kérdéscsomaggal. Nyíltan ki kell mondani: a tudásnak mostanában nincs becsülete nálunk. A tudományos kutatás, az oktatásügy a költségvetés mostohagyereke. A legtehetségesebb kutatók és pedagógusok már régen nem a szakmájukban tevékenykednek, hanem jól menő cégek menedzserei, tolmácsai, üzletkötői. A világnyelveket oktató tanárok legalább a háromszorosát keresik annak újdonsült munkahelyeiken, mint amit egykori iskoláikban. A jó mesteremberekből is egyre kevesebb akad, mert a tanoncképzés csődbe jutott, a szakma művelői pedig új szerepkörben szorgoskodnak, vagy éppenséggel munka nélkül csellengenek. A nemzetiségi iskolákban egyéb gondok is gyötrik a pedagógusokat. Sok helyen kevés a gyerek, s ez az iskola további létét fenyegeti. A magyar pedagógusok jelentős hányada már a nyugdíj felé ballag, utánpótlás viszont egyre kevesebb akad. Hogyan lehet megújulni egy elfáradt csapattal? Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy tanítóink már a Csemadokban sem olyan aktívak, mint hajdanában. Az idősebbek eleget fáradoztak, a fiatalabbak meg nem érdeklődnek iránta. Mostanában mindenki a politikai pártoktól reméli a megváltást. Majd ők elintézik, megszervezik, végrehajtják. Aztán minden marad a régiben, mert a pártok tehetetlenek, ami nem is csoda, hiszen nem ez a dolguk. A politika azért mégsem teljesen ártatlan. Fontosabbnak hiszi magát a kelleténél és nem figyel oda eléggé a különböző civil szerveződések véleményére. S nem makulátlan a sajtó sem. Sokkal vehemensebben kellene harcolnia a visszásságok ellen, s élnie kellene már végre a függetlenség és a sajtószabadság minden eszközével és lehetőségével. Az jó dolog, hogy minden vélemény nyilvánosságot kaphat, az okos és a buta ember is megszólalhat. A baj ott kezdődik, amikor senki nem mutat rá a buta véleményre, a káros nézetre, a szakértelem hiányára. Az elhamarkodott döntések, a meggondolatlan lépések mindenütt kárt okoznak, de különösen veszélyesek lehetnek az oktatásügyben. Mai gondjaink a múltban gyökereznek, s nem hogy csökkenteni igyekeznénk a számukat, még újabbakkal szaporítjuk őket. A nemzetiségi iskoláknál maradva: már ma tisztán látjuk, mi lenne a teendő, ennek ellenére a tárca irányítói kivárnak vagy rossz döntéseket hoznak. Nincs meg a pozitív lépésekhez a kellő politikai akarat, pedig előbb vagy utóbb a kívánt döntéseket meg kell majd hozni, csak akkor már a rombolás mértéke sokkal nagyobb lesz és a károk helyrehozatala is jóval többe fog kerülni. A ma hatalmon lévőket bizonyára az időtényező is motiválja, elvégre ugyanolyan jól tudják, mint mi, hogy minél később kezdődik a bajok orvoslása, annál kisebb az esély a gyógyulásra. S ma Szlovákiában a szlovák politikának nem érdeke az itt élő nemzeti kisebbségek fennmaradása. LACZA TIHAMÉR (Fotó: Prikler) 3
