A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
HÉT A vasidegzetű doktornő HANS KARL WOLF ILLUSZTRÁCIÓ: J. POLÁK Ahogy megpillantotta a holdfényben tündöklő roskadozó tetejű schwarzwaldi házat, Évának szaporábban kezdett verni a szíve. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A fárasztó napi munka után végre újra itthon! Hirtelen lefékezett. Ahogy az ebédlőbe lépett, szimatolni kezdett. Cigaretta füstjét érezte. Rémült félelem fogta el. De nyomban kigyúlt a fény és egy férfihang azt mondta: — Itt vagyok, Winter doktornő! A szíve csaknem megdermedt: — Szent Isten, Falkenberg úr! Mit keres itt a házamban? Az ő kedvenc karosszékében egy tagbaszakadt férfi terpeszkedett, és dühösen méregette végig: — Doktornő, önnek meg kell halnia. Megölöm magát. — Azt hiszem, ön nincs egészen észnél — suttogta Éva. — Ilyesmit soha többé ne mondjon nekem! — mondta a férfi, és fenyegetőig szegezte rá a pisztolyt. A fiatal hölgy csak nehezen tért magához. Hála az orvosi gyakorlott szemének, nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi nagyon felindult állapotban van. — Azt hiszem, előbb le kellene csillapodnia egy kicsit — mondta a hölgy békés hangnemben, és óvatosan a telefon felé kezdett lopakodni. — Állj! — röhögte el magát a férfi. — A végtelenül hosszú 612 éjszakán át, amit átfeküdtem a cellámban, erre a pillanatra vártam. Rászegezte a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Hatalmas dörrenés hallatszott. A golyó Éva feje mellett süvített el. Jókora lyukat ütött a tarkára mázolt falusi kredencen. Éva felsikoltott. Valamiben megbotlott, és elterült a földön. — Ne lövöldözzön! Ezt nem szeretem! — Milyen érzékeny lelkületű ma — nevette ki a férfi. — Akkoriban, amikor hagyta, hogy a szeretett feleségem meghaljon, engem meg rendőrkézre juttatott, egészen másként beszélt. Éva, nagy nehezen feltérdelt. — Én nem hagytam meghalni a feleségét. Maga is nagyon jól tudja. Az ön felesége az én karjaimban hunyt el súlyos autóbaleset következtében. Ráadásul amit ön okozott holtrészegen... Úristen, én elájulok! — Csak próbálja meg! — mordult rá. — Tudja mit, igyon valami erősen! Fenékig akarom élvezni a bosszúmat. Éva Winternek semmi sem volt annyira ellenszenves, mint amikor valaki parancsolgatni akar neki, hogy mit tegyen. Lassacskán kezdett magához térni a rémülettől. Hirtelen a tudatára ébredt, mennyire szeretne még élni. Ettől új erőre kapott. Kész volt küzdeni minden másodpercért. Lassacskán, lépésről lépésre eljutott a jól felszerelt házi bárpulthoz. — Ön is iszik valamit, Falkenberg úr? Az én apám szokta mondani, hogy egy jó kortynyi ital a legjobb orvosság minden fölmérgesedés ellen. A férfi bizalmatlanul méregette. Aztán mégiscsak bólintott. Éva elmosolyodott, a koktélkeverőbe egy nagy adag gint öntött, hozzáadott néhány jégkockát, aztán még két palack pálinkával is közreműködött, igyekezve, hogy a keze ne reszkessen. — Maga mit művel ott? — kérdezte a férfi, majd odalépett hozzá, de fegyverét még mindig fenyegetőleg mérte rá. — Tisztán is jó lenne — jegyezte meg aztán. Éva rámeresztette nagy barna szemét: — Már megint kezdi? Én nem akarok meghalni. Tulajdonképpen meg szeretnénk nyugodni, nemde? — No jó — dörmögte a férfi, amikor Éva feléje nyújtotta a poharat. Jót húzott belőle, miközben bambán nézett rá. — Hm, nem is rossz. Tulajdonképpen mi minden van ebben? — Gin, citrom és gyógynövényekből készült pálinka. Ez megnyugtatja a gyomoridegeket. Nem érzi? Nem válaszolt neki, hanem ismét rászegezte a fegyvert. — Azonnal tegye félre azt a micsodát! — próbált a lelkére beszélni a lány. — Tulajdonképpen szót akartunk érteni. — Nem, nincs szükség semmi magyarázkodásra. Tönkretette az életem. Ahogy szabadultam a börtönből, a vállalatom már elárverezték, a gyerekeim meg árvaházba kerültek. Aztán minden átmenet nélkül ordítani kezdett: — Meg kellett volna mentenie a feleségem! — Rajta már nem volt segítség, Falkenberg úr. A belső sérülései nagyon súlyosak voltak. Hiszen egy híd vasoszlopjába ütköztek. Méghozzá 120 kilométeres sebességgel — mondta Éva nyugodt hangon. A férfi kiitta a pohár tartalmát, közben egyre hadonászott a fegyverével: — Na, intézzük el végre ezt a dolgot, hadd legyünk túl rajta! — Kérem, kérem, ne öljön meg! A férfi erre váratlanul mélyet sóhajtott, letette a fegyvert, és megtörölte homlokát a keze fejével. — A fene enné meg, de meleg van itt! Aztán hirtelen újra kezdte: — Gyerünk, járjunk a dolog végére — mormogta, és felemelte a pisztolyt... S ekkor hirtelen előbb térdre rogyott, majd elvágódott a szőnyegen, mint a kidöntött fa. Megpróbált újra lábra állni, miközben az arca eltorzult a féktelen dühtől. A szemében engesztelhetetlen gyűlölet lobogott: — Maga átkozott szuka! Szitává lövöm. Éva felsikoltott, és a szekrény mögé bújt. Éppenhogy csak sikerült. Falkenbert kilőtte az egész tárat. A lövedékek a bútorba csapódtak vagy süvítettek össze-vissza a helyiségben. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Éva félénken kukucskált ki a szekrény mögül. A férfi a földön feküdt, keze-lába szélesre tárva. De ekkor már felmondták Eva Winter idegei is a szolgálatot. Sírva ment a telefonhoz, felvette a kagylót, és kitárcsázta a számot... Josef Brandtner főtörzsőrmester figyelmesen vizsgálgatta Eberhard Falkenberg holtsápadt arcát, aki már szorosan lekötözve feküdt a hordágyon. — Ez az ipse teljesen kikészült. De doktornő, valami mégsem stimmel nekem ebben a bonyodalmas ügyben. Hiszen könnyen az életébe kerülhetett volna — dünnyögte köhécselve, majd folytatta: — Mondja csak, doktornő, tulajdonképpen hogyan lehetséges, hogy a bárpultján a többi üveg között ilyen különösen erős altató tartalmú ital is található? Ez enyhén szólva szokatlan, nemde? Éva enyhe mosollyal mondta: — Nyomban elmagyarázom. Tudja, itt a környéken nagyon sok vidéki háztulajdonos él. Mindegyiknek van kutyája. De ha még csak azok lennének — inkább borjúk, legalábbis akkorák. A szomszédaim közül azonban egyik sem tudatosítja, hogy én csak egyszerű gyermekorvos vagyok, nem állatorvos, így aztáo rendszerint ide hurcolják az ő harapós fenevadjaikat, ha ápolásra szorulnak. Mivelhogy én szörnyen félek ezektől a dögöktől, rendszerint a bár mögött állva fogadom őket. Az urat megkínálom egy kupica pálinkával, a kutya meg kap egy szelet májas sajtot néhány csepp altatóval. A gyógyfűből készült pálinka üvegjében tartom. S amikor aztán a kutyus békésen elszunyókál, ellátom a sebét. Ez az én speciális módszerem. — Nahát, ilyet még nem hallottam! — mondta a rendőr visszafojtott mosollyal. — Ezen nincs semmi mosolyogni való! — szólt rá dühösen Éva. — El tudja maga képzelni, mi történik, ha ez a szer nem hat idejében arra az emberre? Azt hiszem, erre most innom kéne valamit. Önthetek önnek is? — Igen, én is innék — mondta széles mosollyal a főtörzs. — De ha megengedi, inkább magam öntenék. Vércse Miklós fordítása 26
