A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-26 / 35. szám

HÍRMONDÓ

Jozef Moravčlk és Hóm Gyula elvonulnak a díszszázad előtt

Ők nem örültek Horn Gyula látogatásának (a Szlovák Nemzeti Párt aktivistái a kormányhivatal epülete előtt)

A magyar miniszterelnök Pozsonyban

A Magyar Köztársaság új — szocialista — miniszterelnöke, Horn Gyula egynapos villámlátogatást tett a szlovák fővárosban. A látogatás fontosságát emeli az a tény, hogy Horn Gyulának ez volt hivatalba lépése óta a második külföldi útja (előzőleg Németországban járt). Sokan nagy reményeket fűztek a tárgyalásokhoz, már csak azért is, mert a két ország legfelső szintű kapcsolatai — nem kis mértékben a márciusban megbuktatott Meőiar-kormány merevsége miatt — majdnem befagytak, s épp ideje volt már egy kiadós párbeszédre. A két fél nézetei különösen Bős kérdésében és a nemzeti kisebbségek ügyének kezelésében állnak távol egymástól, s ezen a helyzeten ez a mostani találkozó sem sokat változtatott. Aláírtak ugyan néhány fontos egyezményt, de a szlovák—magyar alapszerződésre még egy ideig várni kell. A szlovák fél helyzetét nehezíti, hogy csak rövid távon tervezhet, hiszen

októberben egy új kormány lép hivatalba. Ez a körülmény persze alibinek is jó, mert a döntés felelősségét át lehet hárítani. Joggal felvetődik a kérdés, vajon kinek volt ma szüksége erre a legfelső szintű összejövetelre? A Horn-kabinet pozitívumként mutathatja fel odahaza és Európában is, s mindenképpen lépéselőnybe került vele. Moravőík szlovák miniszterelnök legföljebb külföldön szerzett jópontokat, itthon le kellett nyelnie a békát, amelyet Meóiar és Slota tálalt eléje; ők egyébként egy percig sem kételkednek benne, hogy ismét hatalomra kerülnek. A látogatás egyik lehetséges nyertese természetesen Weiss és pártja, a Dekokratikus Baloldal, amely különösen Dél-Szlovákiában azzal dicsekszik, milyen jó — sőt elvtársi — viszonyban van a Horn Gyula vezette MSZP- vel. A magyar követség által rendezett fogadáson Peter Weiss pártelnök társaságában szinte csak magyar famulusokat lehetett látni:

Borza Erzsébet alelnököt, Varjú János és Zselenák József képviselőt, sőt ott volt Paulicky Péter is. De vajon tudja-e Horn Gyula, hogy a DBP olyan pártokkal lépett koalícióra, amelyekről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy bennünket, magyarokat szívelnek? S vajon hogyan egyeztetik ezt a lelkiismeretükkel a mi balos magyarjaink? Feltehetően nem csinálnak gondot belőle, mint ahogy korábban sem zavartatták magukat egyik-másik magyarellenes élű törvény megszavazásánál. Az ő ázsiójuk most megnőtt a párton belül, hiszen általuk magyar szavazatokat is szerezhet a DBP, s cserébe nem kell semmit adnia. Az egészben az a legszomorúbb, hogy ehhez az MSZP akarva-akaratlanul statisztál.

(Fotó: Prikler)-lamér-A levélhordó

Barna szemű, filigrán asszony a postásunk. Degeszre tömött táskája félre húzza a vállát. Bár nem könnyű a munkája, mégsem láttam soha fásultnak, rosszkedvűnek. A derű mindig ott ragyog az arcán. Nem amolyan fagyos, erőltetett mosoly, konzum ragyogás, hanem szívből jövő, eredendő jókedv. Nem hiszem, hogy minden postás ilyen volna. Találkoztam rosszkedvűekkel, morcosokkal is. De ő valahogy nem vesztette el az emberek iránt érzett bizalmat, s ez meg is látszik rajta. Bizonyára szereti foglalkozását. E mellett kedvesen közlékeny, nem kenyere a hivatalos póz. Olyan, amilyennek lennie kell, vagy lennie kellene egy vérbeli postásnak.

A minap ajánlott levelet kaptam Magyarországról. Miután átadta, egy percre lehuppantotta táskáját az előszoba padlójára, hogy kipihegje magát.

— Elfáradt? — kérdeztem.

— Egy kicsit. Két-három évvel ezelőtt még nem éreztem a fáradtságot. Ma már sajog a bokám, ha fölkapaszkodom magukhoz a harmadik emeletre. Az ajánlott levelet nem dobhatom a levélszekrénybe, alá is kell írnia az átvevőnek, hogy átvette.

— így van. Sajnos felvonó nincs az épületben.

— Elég baj az. Különösen nekem.

— Sokat kell talpalnia?

— Sokat. Különösen ilyenkor, ünnepek előtt. Látja, mennyire meg van tömve most is a táskám?

Közben felbontom a levelet, s a borítékot a kisasztalra dobom.

— Szép bélyeg van rajta — jegyzi meg a postásnő. — Maga nem gyűjti a bélyegeket?

— Gyűjtöttem. De már nem gyűjtöm.

— Akkor elkérhetem magától ezeket a szép bélyegeket? A fiam nagy bélyeggyűjtő.

Átnyújtom neki a borítékot, s ő betűzgeti a bélyeg feliratát.

— Magiar... magiar poszta.

— Magyar posta — helyesbítem.

— Ano, ano — feleli, és ravaszkás mosoly jelenik meg az arcán. — Képzelje. Tíz évig jártam magyar iskolába, mégsem tudok kinyögni két-három magyar szónál többet.

— Micsoda!? — kapom fel a fejem. — Tíz évet járt magyar iskolába?

— Tizet vagy tizenegyet. Magam sem tudom már mennyit.

Csóválgatom a fejemet.

— Nahát! Ilyet sem hallottam még. Tíz évet jár valaki magyar iskolába, és nem tud magyarul.

— Előfordul — kacag a postásnő. — Hisz én csak levelekkel jártam a Duna utcai magyar iskolába.-Des-8