A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
praktikusan kitalálta a háziúr, hogy az egyetlen nagy szobából állott második emeletet legolcsóbban bádoggal lehet emberboxokra bontani szét. Ez tűzállóbb, mint a Rabitz-fal. A bádogdöngés enyészetesen zeng végig a házon, a káromkodás elnémul, s az éjszaka nyugalma száll alá a senkik alvó szigetére. II. Lujza, a kívánatos testű, de pofonra kész erényű házmesterlány hajnalban már kint a gyalogjárón sepergette befelé az udvarra a szemetet — miért legyen a szemét az utcán? —, amikor egyszerre elmosolyodott. Volt oka elmosolyodni, mert meg kell vallanom, hogy amilyen kívánatos volt a Lujza erős, szép parasztlányteste, annyira sóvárgott a lelke az általános értékmérő után. Nagyon szerette és nagyon gyűjtötte a pénzt, mert ki akart menni Amerikába a kedvese után, akihez olyan hű volt, mint a pióca, s akiért olyan tiszta tudott maradni itt, ebben a különös sárban is, mint a hermelin. Elmosolyodott, mert a virágárusnő jött, mégpedig pürkereci Kolompár Jancsival, az óriás termetű és ellenállhatatlan bajuszú cigányprímással. Ez pedig biztos pénz nem a prímástól, hanem a virágárusnőtől. A virágárusnő ötvenéves, kövér és kissé rezes orrú volt, és sáfránnyal festette a haját. Egész éjjel a kocsmákat, kávéházakat és lebujokat szokta járni, drótszárú szegfűket, elbamuló szirmú Niel-rózsákat és borzas asztereket árult. Közben nem zárkózott el a borovicska levétől, sőt a szódafröccstől sem, de ha jól ment éjjel az üzlet, reggelre talált magának mindig embert, aki délelőttre csak az ő embere legyen. S mivel bőkezű volt, mivel mindig ő fizette a szobát, külön még húsz krajcár borravalót is adott Lujzának, és mivel még hozzá kisasszonynak is nevezte Lujzát: a kívánatos testű házmesterlány elmosolyodott, amikor a hajnal gyűlöletesen szürke ködében látta közeledni. — Van-e szoba, kisasszony? — Az asszonyságnak mindig van — felelte Lujza, s előresietve, a szokott kézmozdulat után átnyújtotta az egyik földszinti szoba kulcsát. Pontosan ott volt a kezében a szobabér is meg a húsz krajcár is, az óriás termetű cigány pedig ezalatt szinte üzletszerű nyugalommal szívta a britannikát, amit a Sörbefúlt légyben (reggel háromig nyitva) vett neki a virágárusnő. Eltűntek a föld dohától édes szagú földszinti szobában, és én arra kérlek benneteket, hogy ne gáncsoljátok a szép virágárusnőt, és ne vessetek követ rá. Húsz éve volt a felesége Dreyfusnak, az öreg rikkancsnak, akit azért hívtak a társai így, mert egy lába sem volt neki. Néha éppen ezért Háromláb-kapitánynak is csúfolták, hanem azért nagyon haragudott, mert indulatos ember volt. Dreyfus, a rikkancs, amikor reggelenkint felkelt, először a magánügyeit intézte el. S ilyenkor gőgös nagyúr volt: gyalog járt. Megmutatta a világnak, hogy ő menni, helyesebben továbbülni is tud. A medencecsontjánál levágott két lábát ilyenkor pomEGTAJAK MT pásan helyettesítette az a két fapatkány, amivel a nadrágja hosszúsághiányát kopásbírásban helyettesítette. Magánügyei a Tompa utcai és Viola utcai pálinkamérések voltak. Mindet szorgalmasan végiginspiciálta, és a tót napszámosok tisztelettel nyitottak neki utat, amikor meghallották a hátgerince végére alkalmazott bőrdarab surrogását a padlón. Ebédre hazatért, és szigorú férj volt. Két—három légynél többet nem tűrt meg a levesben, és ha felesége, a szép virágárusnő bóbiskolni akart, keményen rendreutasította. Délutánra azonban megszelídült. Mert délutánra a feleségétől kellett elvárnia, hogy beleültesse a kis kocsiba és kihúzza rajta egész a Dob utca sarkáig, ahol az újságot szokta árulni. Az asszony mindig engedelmesen vette a nyakába a rúd mellett levő hevedert, és húzta a kis kocsit a Dob utcáig, onnan pedig visszagyalogolt a Ferencvárosba, és összeszedte virágait, elment a kocsmákba, kávéházakba és csapszékekbe. Ne vessetek követ reá... III. Délután volt, verőfényes, aszfaltolvasztó nyári délután. Talán mindenki aludt a senkik szigetén, csak Lujza, a kívánatos testű és örökké fürge lány mosott valamit a vízvezetéki csap előtt. Őt nem tikkasztotta a meleg, és nem vette a hideg. Télen a havat hajnalban ugyanabban a ruhában söpörte, amiben július hevét semmibe véve délután két órakor piszmogott a seprűvel vagy a teknő vei. Júliusban és augusztusban a Ferencvárosnak ezek az utcái kora délután csaknem halottak. Ez a vidék úgy nyaral, hogy a lakói ilyenkor behúzódnak a szobáikba, és átalusszák a délutánt. Ezért még a hidegvérű és mindig dolgára gondoló Lujzát is meglepte, hogy az utca felől lárma hangzik fel, mint tűzkor, mint mikor a dohánygyár égett. Gyereksivítás, felnőttek izgatott kiabálása és valami csodálatosan rekedt hang, amit keréknyikorgás tett még jobban fülbénítóvá. Lujra seprűt fogott — az óvatosság mindig jó —, és kiment a kapu elé. A Bakács tér felől különös automobil közeledett; nem benzin tolta, hanem utcagyerekek húzták. Benne pedig ott ült a Háromláb-kapitány. Őrült hallihó, hujákolás zengett a kocsi mellett — ami gyerek csak találkozott vele az utcán, az mind utánaszaladt. Valóságos deputáció volt az már, ami lesegítette az öreg rikkancsot kicsiny kocsijáról. És amikor a kezében fogott fapatkányaira támaszkodva gyors ülőmozdulatokkal bement az udvarra, egész had akart utánatódulni. De Lujza — milyen jó volt, hogy a kezébe vette a söprűt! — hamar túladott rajtuk, és becsukta az orruk előtt a kaput. Azután odafordult a lábatlan jövevényhez, és mivel udvarias természetű volt, ezt kérdezte tőle: — No, mi kell? — A feleségem kell! — bőgte Háromláb, és a leheletén Lujza, a tapasztalt, megérezte, hogy a borovicskát Honignál, a szilvóriumot ellenben Rosenfcldnél itta. — A feleségem kell! Itt van azzal a ragyaverte, pomádészagú cigánnyal! Lujza először csudálkozva nézett az emberroncsra, aztán hirtelen azt kérdezte tőle: — Honnan tudja? — Akárhonnan! — dühöngött a vakarcs. — Még azt is tudom, hogy abban a szobában vannak ott, ni! Azzal ki-kop, pattogtak a fapatkányok, és a lábatlan ember lent volt a lépcsőn, a belső udvarban, szemben azzal a szobával, amelyben akkor a hódító külsejű cigány talán éppen az omega-pásztorórát húzta fel. — Gyere ki, te céda! Gyere ki, te cafat, mert megöllek! — ordította lent a földön, szemben az ajtóval a féltestű ember. — Hozd ki magaddal a szeretődet is, mert az is meggebed ma. Ettől a két kezemtől, ni! Megöllek benneteket! A házban olyan zsibongás kezdett kerekedni, mint a méhköpű zúgása. Mindenki kidugta a fejét, az asszonynép kíváncsian szaladt ki a folyosóra, még a nap is lejjebb hajolt, és forróbban sütött, hogy jobban lásson. — Gyere ki, kutya! — üvöltötte lent ülve a földön a tökéletlen. — Gyere ki, mert betöröm a fejedet! Ekkor halk, szinte nyöszörgő hang hallatszott ki az inkriminált szobából: — János, ne haragudjál! — Az asszony volt. — Gyere ki, te bitang, és lódulj haza, azzal a ripacsos pofájú cigánnyal majd végzek! — János, ne haragudjál! — Hazamész-e? — Haza, János, csak ne haragudjál. — Hát nyisd ki az ajtót. Halk, heves és ijedt beszélgetés hallatszott ki ekkor a szobából. A cigány, az öles termetű, méretes vállú asszonybálvány ijedten kezdte kérni az öreg virágárusasszonyt, hogy ne nyissa ki az ajtót, mert a Háromláb mind a kettőjüket elevenen megeszi. — Gyere ki, bestia, itt nem bántalak, de otthon megöllek! — zúgott az udvarról. Az asszony ekkorra felöltözködött, és kilépett az udvarra. A cigány rémülten csapta be utána az ajtót, és fogvacogva fordította el a kulcsot kétszer is. — Ne haragudjál, János — hajolt oda a kövér öregasszony a nyomorék fölé, és amint megcsókolta a homlokát, a sáfránnyal festett haja végigsimogatta a félember arcát, úgyhogy az már csak morogni tudott, mint a haragból lecsillapuló kutya. — Krr... vrr... megöllek! — Gyere, János, nézd, elkésünk az esti laptól. A fapatkányok kattogva mentek ki az udvaron, az asszony utánuk kullogott, és amikor kiértek az utcára, felsegítette urát a kis kocsira. Aztán alázatosan öltve vállára a kocsihúzó hevedert, azt kérdezte: — Hová húzzalak, János? A Dob útcáig? — Oda — felete Háromláb —, mert az Olajos megígérte, hogy utánam hozza a lapot. És az asszony elindult a kocsival. 17
