A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
HÉJÉGTÁJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NO\/ELLAIROD ALOMBÓL Cholnoky Viktor (1868-1912) Kevesen tudják — mert nem bennszülött és nem bentlakó ritkán vetődik el arra a vidékre —, hogy Budapestnek Buda és a Belváros után leginkább városi karakterű része a Ferencváros. Hogy mit értek városi karakter alatt? Legrövidebben úgy mondhatnám meg, hogy a múltat, amely kifejeződik a kövekben, a szokásokban és magában az egész levegőben. Az Andrássy út, a Nagykörút és az Erzsébetváros külső része mondvacsinált, történettelen; mértani kővonalaik, épületeik hidegek, múlt nélkül valók, parvenüek. Ellenben a Ferencvárosnak abban a belső részében, amit egy oldalról a Kálvin tér határol, más oldalról a Köztelek, a dohánygyár meg az Iparművészeti Múzeum fed el a kiváncsi szemek elől, harmadik oldalról pedig a vasúti tárházak végtelen sora szorít vissza a szabad Dunától, ki egész a Körútig: ott van a város, az igazi, régimódi város. És különös: ez a piciny kis város nem kisváros. Apró, sokszor földszintes házai, gyarló kövezete, sajátos, de minden rétegében szegény népvegyüléke nem a magyar kisváros levegőjét leheli, hanem azt a nagyvárosi szegényszagot, amit Londonban Cheapside, Párizsban Clignancourt, Péterváron pedig a Kamennij Osztrov. Ez a piciny, alacsony és szomorú kis városrész nagyvárosibb, mint a körút, mesterségesen támadt téglareneszánsza vagy az Andrássy út kicsinyesen nagy arányai. Vannak itt is bérkaszámyák, de mások ezek a tömeglakások itt, mint akár a pályaudvarral szemben lévő Csikágóban, akár a Kerepesi úton, akár pedig messze künn az Angyalföld felé, ahol a munkásnép lakik. Ennek az egészen sajátos városrésznek a közepén fekszik az a ház, amely Budapesten a senkik szigete. A sziklapart, ahova kivetődnek az élet hajótöröttjei. A ház maga már a külsejével árulkodik mindarra a különösségre, amit a gyomrában rejt. Kifelé, az utcára földszintes, mindössze három ablakszemet hunyorgató, besüllyedt építmény, bent az udvarban kétemeletes. Ellenben az udvar maga éppen ellenkező tendenciát követ; ahol a ház földszintes, ott egy színben van az utca magasával, ahol a ház emeletre nyílik, ott hirtelen besüllyed, úgyhogy az elejéről a végére téglából élére rakott öt lépcsőn kell lemászni. Az emeleteket nyitott folyosók szegik, a földszintről az első emeletre kőlépcső, az elsőről a másodikra nyikorgó falépcső vezet fel. A második emeleten pedig vannak a bádogszobák. Hogy a bádogszoba mivoltát megmagyarázhassam, el kell előbb mondanom, hogy ez az egész ház egyszobás és bútorozott lakásokra van felosztva. És hogy nemcsak hónapokra, hetekre, hanem napokra is lehet benne lakást kapni. Miután a szobák ára napi harminc és ötven krajcár között mozog, és miután napszámost vagy munkásembert a házmestemé nem ereszt be lakónak, csakis "úri formájút", tehát adva van e két direktívából a ház lakossága mivoltának az eredője. A senkik laknak itt. Csakhogy még a senki is háromféle. Még a senkik között is ott van a nagy, a kiirthatatlan úr: a kaszt. Az egyik senki olyan, hogy sohasem volt valaki, és soha nem is lesz más, mint senki. Ez a típus egészen közömbösen veszi a hajótörést, amely kivetette a senkik szigetére, mert ez az eleme, mert soha az élettől mást nem kapott. A másik olyan senki, hogy valaha valaki volt, és abból lett senkivé. Éz a rend a hajótörés után mindig tele van panasszal, de csodálatosképpen leginkább arról panaszkodik, hogy átázott a cipője. A harmadik senki végre az a senki, aki a szigetre való megérkezéséig is mindig senki volt, de egészen bizonyos, hogy lesz belőle valaki. Ez a fajta ahogy partot ért, lerázza magáról a vizet, és — barkarolát kezd énekelni. Neki a hajótörés mulatságos kaland és tanulságos tapasztalatgyűjtés volt. Nem tréfa: országosan ismert neveket, igaz emberi értékeket nevezhetnénk meg nektek, akik innen, a senkik szigetéről indultak el pályájukra, ebből a külön világból, amely termékeny, mint a Montmartre vagy mint Ázsiában a szibériai tundravidék alja, ahol folyton új népek születnek. ... Úgy. A bádogszobákról beszéltem. A bádogszoba a következő intézmény. Megérkezik este az egyik lakó, vagy pedig új kvártélyos jelentkezik. Lujza, a kívánatos testű, de a pofozkodásig érinthetetlen erényű házmesterlány — nem a házmester lánya, hanem a lány, mint házmester — leakasztja a kulcsot a szögről, és kinyújtja a tenyerét. Az új lakó nagyot néz, a régi fölénnyel szívja Sport cigarettjét, és ismerve a mozdulat mélyebb értelmét, beleteszi Lujza kezébe a negyven krajcárt. Erre megkapja a kulcsot, mert hitel nincs. A kopott kőlépcsőn és a nyikorgó falépcsőn felmegy a második emeletre, ott szűk folyosóba ér, s kinyitva egy üvegezett, sirtinggel beakasztott ajtót, belép a szobába, amely akkora, t de nem egészen olyan kényelmes, mint egy 5 angol bőrszék. Miután szolid ember, és < miután nincs gyertyája, tüstént lefekszik s ágyába érve nagyot dob magán, hogy 3 megtalálja a szalmazsákban a megszokott d gödrét. Abban a pillanatban éles hang dördül Z végig az egész második emeletnek mind az h öt szobáján, s visszhangul rá a szomszédból O rekedt káromkodás felel. Mert a lefekvő £ ember a térdével véletlenül nekirúgott a o falnak, s mert a fal, a csinos mázolómunz kával befestett fal, bádogból van. Igen 16
