A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-19 / 34. szám

mrÉVFORDULÓ

A koszorús költő

Francesco Petrarcát együtt emlegetjük Daniéval és Boccaccióval. A korai humanizmus kiemelkedő írástudói voltak ők, a középkor szoros burkát lehámozni vágyó s a világ jelenségei felé forduló sóvár lelkek. Boccacciót különben baráti kapcsolatok fűzték Petrarcához.

A költő édesapját, aki Firenze szülötte volt, 1302-ben Daniéval együtt száműzték a városállamból. Francesco Petrarca számkivetett szülei hányattatásának mélypontján, 1304 júliusában született a közép-itáliai Arezzóban. Szülei vándorútjának további állomáshelyein: Ancisában, Pisában, majd a francia Avignonban töltötte Petrarca gyermekéveit. Alig töltötte be 15. életévét, amikor beiratkozott a montpellier-i jogi akadémiára. Tanulmányait Bolognában végezte be. 1326-ban elvesztette édesapját. Petrarca hirtelen elhatározással Avignonban, a pápák akkori székvárosában öccsével, Gharardival együtt a papi pályát választotta. Avignon Székesegyházában pillantotta meg azt az asszonyt, amely a költő egész életére hatással volt. Az ifjú költő úgy érezte, valami szokatlan történik vele, s hatalmába keríti a legperzselőbb s legreménytelenebb szerelem. Ez az érzés végigkísérte életén, s halhatatlan szerelmes versek megalkotására késztette. Világra hozta híres Daloskönyvének szonettkoszorúját, amelyben szerelmének, Laurának állított örök emléket. Vágy, remény, szenvedély, öröm, keserűség, csalódás szítja ezeket a szonetteket, amelyek új hangon szólnak, bár őrzik, megőrzik a trubadúrköltészet jegyeit. "Petrarca szerelme — mint minden trubadúr-szerelem — nem a test világában játszódott le, hanem a képzeletében: de nem a képzelt hideg

űrében, hanem a vágysarkallta fantázia meleg levegőjében... Petrarca ebben a képzelt-valóságos élményben fedezte föl századokra a szerelem új nyelvét, s legalább is a kesergő szerelem gazdag érzéskincsét" — írta róla egyik kései fordítója, Sárközi György. Petrarca költészete századok múltán is hatást gyakorolt sok magyar költőre, különösen Kisfaludy Sándorra.

De ki volt Laura, akit Petrarca 1327 tavaszán az avignoni Szent Klára templomban megpillantott s szerelemre gyúlt iránta? Állítólag egy Hugues de Sade nevű polgár felesége, aki 11 gyermekkel boldogította férjét. A különös az, hogy a költő, aki lángoló verseket írt Laurához, soha, még a kezét sem érintette meg az asszonynak, s szót sem váltott vele. Több irodalomtörténész a létezését is kétségbe vonta. A költő szonettjei azonban átsegítették álmai asszonyát téren és időn, a feledés hervasztó sivatagán. S most idézzük föl Sárközi György fordításában a XIII. szonettet: "Áldott a nap, a hó, az év s az évnek/ ama szaka, órája, perce s egyben/ a szép ország is, melyben rabja lettem/ két szép szeme bűvös tekintetének./ Áldottak az első gondok s remények,/ melyeknek árán elszereltnesedtem,/ s az íj, s a nyíl, melytől sebet szereztem,/ s a sebek is, melyek szívemben égnek./ Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,/ Hölgyem nevét búgván a meszszeségben,/ s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;/ s áldott minden lap, melyen megkísértem/ dalolni öt; s a gondolat, mi szárnyat/ nem kap más senkiért, csupán csak érte."

A húszas évek végén bejárta Európa országait, megfordult Flandriában, Svájcban, Némethonban s tapasztalatokat gyűjtött. Kalandozásairól útikönyvet is szerkesztett, sőt öccsével együtt megmászta az Avignon melletti Mont-Ventoux csúcsát. Mint a középkor első hegymászója, be-14