A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
Az "erény" rémuralmának végnapjai A történelmi szükségszerűség fogalmával néha utat nyitnak az ijesztő abszurditásnak. Az emberek közt állandóan ott leselkedik a világ végleges elrendezésének kísértése, ami abból a szilárd meggyőződésből fakad, hogy az egész eddigi történelem tévedés volt. Nem sok országnak sikerült megvédenie magát azoktól a vezetőktől, akikben fel sem merült a kétség, hogy a történelem nem velük kezdődik. (Pawel Jasienica: Elmélkedés a polgárháborúról) Mi sem természetesebb, mint hogy a fenti sorokat olvasva máris Közép- és Kelet-Európa országainak huszadik századi megpróbáltatásaira gondolunk — sajnos, teljes joggal. De a hivatásos viíágmegváltók és népboldogítók nem csak térségünk nemzetein hajtottak végre "történelmi kísérleteket": a kiváló lengyel esszéiró által említett vezetők hajdan Franciaországban is főszerephez jutottak. Kétszáz évvel ezelőtt Franciaország immár ötödik éve a nagy forradalom zűrzavarában élt. 1789 óta az ámuló, megdöbbent, lelkesedő vagy rettegő kortársak olyan történelmi események szemtanúi, cselekvő és/vagy szenvedő részesei voltak, amelyekről a megfelelő távlat hiányában is tudták, hogy korszakos jelentőségűek. Franciaországban az élet fél évtized alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. A nem is olyan rég még megéljenzett királyt csak az aljasság elrettentő példájaként lehetett említeni. A fejével játszott mindenki, aki az 1792 szeptemberében eltörölt királyság hívének tűnt, ám a nyaktiló korántsem csak őket fenyegette. A kétszáz évvel ezelőtti Franciaországban úgyszólván mindenkinek számolnia kellett azzal, hogy életére Joseph Ignace Guillotin doktor "humanitárius" találmánya tesz pontot. A Saint-Just, Couthon és mindenekelőtt Robespierre által megtestesített forradalmi kormányzat hihetetlen céltudatossággal és könyörtelen szigorral munkálkodott "küldetése" teljesítésén: hitük szerint rájuk hárult Franciaország szabaddá és boldoggá tételének emberfeletti feladata, s ők egy percig sem kételkedtek abban, hogy feladatukat csak "láng és pallos által" végezhetik el. "A forradalom kormánya a szabadság despotizmusa a zsarnokság ellen... A népi kormány eszközei: az erény és a terror! Az erény, amely nélkül a terror végzetes, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen!" — Robespierre szavai ügyvédhez méltó pontossággal fejezik ki azt az idealizmus jegyében született abszurd és fantasztikus rögeszmét, mely az 1793 júniusában uralomra jutott radikális baloldal, a Hegypárt vezető képviselőinek gondolatvilágát és cselekedeteit meghatározta. Nem kevésbé pontosan és lónyegretörően fogalmazott a terror másik ideológusa, Saint-Just, aki a hatalmon lévők engedelmes eszközévé süllyesztett alkotmányozó és törvényhozó testület, a Nemzeti Konvent tagjai előtt már 1793 októberében leszögezte: "Semmiféle felvirágzást nem remélhetünk addig, amíg a szabadság utolsó ellensége még lélegzik. Nem csak az árulókat kell megbüntetniük, hanem még a közömböseket is; mindenkit meg kell büntetni, aki passzív marad köztársaságunkban, és semmit sem tesz érte." Terebélyes csokrot állíthatnánk össze a hasonló idézetekből, e helyt azonban fontosabbnak tartjuk, hogy érzékeltessük Robespierre-ék idealizmusának mibenlétét. Forduljunk ismét Saint-Just-höz: "Európának meg kell tudnia, hogy egyetlenegy szerencsétlent, de egyetlenegy elnyomót sem akarnak önök látni többé francia területen; s ez az eszme megtermékenyítheti az egész földet, az erény szeretetének és a boldogságnak hirdetőjévé lehet. A boldogság új eszme Európában!" Saint-Just és a vele azonosan gondolkodók a jövőre függesztették tekintetüket, melynek érdekében semmiféle áldozatot nem tartottak túl nagynak, ám a történelem még sosem adott igazat az effajta látnokoknak, ellenben tökéletesen egyetérthetünk a már idézett Pawel Jasienicával, aki az ilyen típusú idealizmus kapcsán keserűen jegyzi meg: "Az eljövendő nemzedékek boldogságát szem előtt tartó ideológusok általában nem sokat törődnek azok sorsával, akik most élnek, hajlamosak őket valamifajta termékenyítő trágyának tekinteni." A némileg pontatlanul jakobinus diktatúrának nevezett tizenhárom hónapos időszak maradéktalanul igazolja ezt a megállapítást, s alapjaiban teszi kérdésessé Saint-Just patetikus kijelentését. 1793—94-ben a boldogság távolodó ábrándképnek tűnt Franciaországban. Jegyezzük meg azonban: a Közjóléti Bizottság és a Közbiztonsági Bizottság révén gyakorolt hegypárti uralom nem csak az általa megindított és rövid időn belül parttalan, szennyes áradattá nőtt s mintegy 40 000 halálos áldozatot követelő terrorhullám révén írta be magát a történelembe. Történelmi tény, hogy sikeresen állt ellen a feudális hatalmak Franciaország elleni rohamának s képesnek bizonyult a katonai győzelem megszervezésére; leverte az ország biztonságát és egységét veszélyeztető felkeléseket, ám e keservesen kivívott diadalt mindörökre bemocskolták a győztesek "eszményei" nevében elkövetett hátborzongató rémtettek. 1794 nyarának első heteiben Robespierre-ék hatalma még szilárdnak látszott. Az alig két héttel azelőtt, június 10-én elfogadtatott ún. prairiali törvénnyel — az 1793-ban bevezetett forradalmi naptár szerint prairial (mezők hava) 22-e volt — a szó legszorosabb értelmében féktelenné tették a terrort: a vádlottakat megfosztották a védekezés lehetőségétől, ellenben a bíróságot felmentették a bizonyítás kötelezettsége alól — ezután már senki sem lehetett biztos abban, hogy egy "rossz szó" miatt nem kell majd szembenéznie a kivégzések előtt mindig gondosan fényesre tisztított bárddal. A kialakult helyzetet legjobban a hírhedt közvádló, Fouquit.r-Tinville szavai jellemezték: "Úgy hullottak a fejek, mint a cserepek." A hegypárti vezetőknek, egy másik dilemmával is szembe kellett nézniük: nyilvánvalóvá vált, hogy a tulajdonosok és az alsóbb néprétegek közötti mesterséges egyensúly végzetesen megbomlott, s többé nem állítható helyre. Az új, feltörekvő társadalmi osztály, a polgárság tűrhetetlennek érezte a forradalmi kormányzat korlátozó intézkedéseit és az irracionális méreteket öltő terrort, s miközben elégedetlenségük napról napra nőtt, Robespierre és hívei a társadalmi bázisukat alkotó sans-culotte-ok (térdnadrág nélküliek) támogatását is elvesztették: a kisiparosok, segédek és bérmunkások tömegei fokozatosan arra a felismerésre jutottak, hogy a hatalmon lévőktől sem szociális helyzetük tartós javulását, sem a demokrácia elveinek érvényesítését nem várhatják. A vezetők értékelték a veszélyt, de képtelenek voltak politikájuk módosítására. "A forradalom megfagyott" — írta Saint-Just már 1794 tavaszán, ám sem ő, sem elvbarátai nem ismertek más eszközt a tűz újjáélesztésére, mint a zengzetes és egyre üresebb szózatokat és a terrort. A kibontakozó küzdelemben az "erénynek" és a Korabeli rajz Robespierre és társainak kivégzéséről 10
