A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
SORSOKMT 29-én ünnepli majd a negyvenedik születésnapját. Jucika — így nevezik Cseresznyés Juliannát az ismerősei — minden bizonnyal sok virágot kap majd a szülinapján, hiszen nemcsak a szülőfalujában, hanem annak környékén is tisztelik és szeretik őt. A Mindenkinek, aki erre a világra született sorsa van. Van, akire élete során gyakrabban rámosolyog a szerencse, másokra kevésbé. Van, aki végigszenvedi az életet, s van, aki végigélvezi. Tehetünk bármit, sorsunk elől el nem futhatunk — tartja az egykori sláger. Minden ember sorsa egyedi. Elszomorító, elgondolkodtató, érdekes... Csersznyés Julianna a templomi énekkar közepén Fotó: archív Segít a hit! Bény — kis falu az Érsekújvári járásban. A Pozsonyból érkezőnek a hosszú, kacskaringós utat megtéve, úgy tetszik, mintha ez az apró község a világ végén lenne. E kisközség perifériáján egy takaros házban élnek Cseresznyésék. Ketten laknak a nagy gonddal rendben tartott épületben: anya és lánya, aki az idén október lány pedig boldogan, arcán az elmaradhatatlan mosolyával fogadja majd a gratulációkat, miközben arra ügyel, hogy a sok virág ne essen ki a tolókocsiból. Jucika ugyanis mozgássérült. Életében eddig is, s minden valószínűség szerint ezután is elmaradhatatlan kellék a tolókocsi. — 1954-ben születtem — meséli. — Az alapiskolát még a faluban végeztem. Émlékszem egy alkalommal majdnem harminc centiméteres hóban, szánkón ülve húzott az édesanyám. Egyszer csak felborult a szán és a hóban vettem észre magamat. Ezt meglátta az egyik tanító az iskolából, és azt mondta az édesanyámnak, hogy ilyen szokatlanul hideg télben nem kell engem iskolába vinni. De én nagyon ragaszkodtam az; iskolához... Tanulni is szerettem. Mivel továbbtanulásra a környéken egy mozgássérült gyermek számára nem volt lehetőség, így az alapiskola után itthon maradtam. Megfordult a fejemben, hogy tanulmányaimat Pozsonyban folytatom. Erről azonban hamar lemondtam: én ugyanis képtelen lettem volna egy idegen városban, idegen emberek között élni, nekem borzasztóan hiányoztak volna a szüleim. Apropó, szülők. Ottjártunkkor éppen Jucika édesapját gyászolták. Az édesanya talpig feketében fogadott bennünket. O is éppen az orvostól jött. Azt mondta, ezekben a nehéz napokban egyetlen támasza a lánya. Ezt el is hiszem. Jucika ugyanis még abban az idétlen tolókocsiban ülve is rendkívül kedves jelenség, olyan, aki képes optimizmussal megtölteni környezetét. Beszélgetésünk témája a lány mindennapjaira terelődik. Szinte akaratlanul tör ki belőlem a kérdés: nem unalmas nap mint nap a négy fal között üldögélni? — Égyáltalán nem — állítja határozottan. — Igaz, hogy a délelőttöm azzal megy el, hogy az édesanyám segítségével felkelek az ágyból, rendbehozom magam, felöltözöm. Délután, ha szép az idő édesanyám kitol az udvarra. Ott gyönyörködöm a virágokban, olvasok, zenét hallgatok. Van egy szenvedélyem: a festés. Sok szalagot festettem már ballagásra, sok képet és hasonlókat. Fiatalok egy csoportja jár hozzám, velük vallásos énekeket, verseket tanulunk és alkalomadtán fellépünk a helyi templomban is. Segít a hit, állítja Jucika. Ő mélyen vallásos. Nem lázad, nem zsörtölődik, méltósággal viseli a sorsát. Nem adom fel! Jucika fényképeket rak elém. Többségében színes felvételek. A lány rokonok, barátok, ismerősök körében. Ott ül középen az elmaradhatatlan tolókocsiban, arcán a szintén elmaradhatatlan mosoly. Valóban mindig ilyen kiegyensúlyozott, jókedvű? Vagy ez csak a fényképezőgép lencséjének és az ismeretlen újságírónak szól? Jucika a fejét rázza: ő mindig igyekszik jókedvű lenni. Persze hogy vannak problémái, nehézségei, hiszen az élet neki sokkal nehezebb keresztet juttatott, mint egészséges társainak. A sors többek között megvonta tőle a mozgás, az utazás örömét. Ő mégsem panaszkodik. Megpróbálja a lehetőségeihez mérten a legteljesebb életet élni. Olvas, zenét hallgat, rajzol, fest, imádkozik, énekel, verseket tanul. — Ne higgye, hogy az én életem unalmas — mondja. — Nekem is juttattott örömöket az élet. Számomra is feledhetetlen élmény egy jó könyv, egy szép zeneszám, egy jól sikerült rajz. Én is tudok örülni az ünnepeknek, a szeretetnek, szeretteimnek, rokonaimnak, barátaimnak. Amikor kicsi voltam, sokszor voltam kórházban. Szinte elviselhetetlen volt számomra a szülőktől való távoliét. Azt, hogy kibírtam a hosszan tartó kórházi kezeléseket, a reménynek köszönhettem. Nagyon reméltem ugyanis, hogy az orvosok segítenek. Bíztam a gyógyulásomban, abban, hogy az életemet nem leszek kénytelen tolókocsiban leélni. Tévedtem... Semmi nem segített, és a tolókocsihoz lettem láncolva. Más lehetőség híján elfogadtam a sorsomat, idővel meg is békéltem vele. Nem tehetek mást, csak azt, hogy megpróbálok méltósággal és a magam módján boldogan élni. Búcsúzáskor Jucika megszorítja a kezemet. Érzem: őt nem olyan fából faragták, hogy hagyja magán elhatalmasodni a pesszimizmust, a szomorúságot. Tele van tervekkel. Készült arra, hogy fellépjen a templomban, be kell fejeznie a félig megrajzolt képeit... Útban hazafelé megtankolok a köbölkúti benzinkútnál. Egy közeli épületből Demjén Ferenc hangja hallatszik: "Ha megszültek, miért adnánk fel?" KAMONCZA MÁRTA 4
