A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
FIGYELŐ ESZREVETLEN KULC SMONDATOK Hazugságok és szélsőségek mellettük még mások is kapnak lehetőséget. — Milyen az üzlethálózatuk? — Elsősorban Léván a Štúr utcában van egy üzletünk, ahol az ékszereket és a Dior-kozmetikát áruljuk, de árulunk férfi nagyméretű ruhákat is, ami látogatott, mert hiánycikkről van szó. Van üzletünk a Prior áruházban is, de árulunk Zselizen, Ipolyságon és Nagykürtösön. — Mikor kezdték az önálló munkát? — Lényegében úgy indult a vállalkozásunk, hogy 1990-ben elkezdtem dolgozni, majd márciusban férjem is csatlakozott hozzám, oly formában, hogy a Priorban egy kis bérelt helyen árulta a termékeket. De idővel betanult ő is, bizony hazajött, megebédelt és beült a műhelybe egészen éjfélig dolgozni. Nagyon sokat dolgoztunk és ha számadást végzek, akkor arra az eredményre jutok, hogy most már a tizenkét alkalmazottal sem csinálunk nagyobb forgalmat, mint azt tettük, amikor még csak ketten dolgoztunk. — Megkérdezhetem, hogy mennyi az itt dolgozó lányoknak az átlagkeresete? — Úgy ötezer korona körül mozog. Bevallom őszintén, hogy a fizetésekkel majd most kezdünk igazán komolyan foglalkozni... Az egyik kislány azzal jött, hogy találkozott tanárával, aki azt mondta neki, hogy éhbérért dolgoztatunk... Szeretném látni azt a tanárt, ha idejönne és megnézné, átvenné a munkát, amin még néha két órát kell dolgozni, hiszen ezek a gyerekek még csak tanulnak. — Nem félő — nem tudom szebben és pontosabban megfogalmazni —, hogy ezek a gyerekek elrontják az aranyat? — Éppen erről van szó a fizetések szempontjából is. Csak a kiváló munkát tudjuk majd igazán megfizetni. Az elrontással nincs gond, mert mindig ki lehet javítani, de dolgozni kell rajta másnak. — Hallottam, ezek a gyerekek szlovákul beszéltek? — Nézze, nálunk nincs jelentősége annak, hogy ki hogyan beszél. Én és a férjem is szlovák iskolába jártunk, de megtartottuk magyarságunkat. Négy gyermekünk van, azok is szlovákba járnak, de beszélnek magyarul is, magyarok is. Mi mindig az embert nézzük és nem azt, hogy ki hogyan szól hozzánk. Az édesapám tiszta szlovák volt, de tökéletesen megtanult magyarul és másként nem is lehet hallani őt beszélni. — Kanyarodjunk vissza az arany szakmához, az emberek vásárolják az aranyat? — A vásárlás nem hangulat kérdés, noha az emberek szeretik az aranyat, az aranyból készült ékszereket, hanem pénz kérdés. Talán még abban az időben, amikor vásároltuk, illetve cseréltük a "törtaranyat", természetesen a csehszlovák fémjellel ellátottat, talán az emberek gyakrabban megfordultak nálunk, mivel csak a munkát kellett megfizetni. Viszont manapság ez az üzleti forma részünkről veszteséges. Most a vevő kiválasztja magának a mintát, mondjuk a jegygyűrűből — van ötven mintánk — és azután elkészítjük a kézzel gravírozott, megmunkált ékszert. — Hogyan kerültek kapcsolatba a Csemadokkal, mert úgy hallottam, hogy az "Alica — Šperk" cég támogatja a rendezvényeket? — A kapcsolat nagyon régi, a férjem és én is Csemadok tagok vagyunk, voltunk, mert itt Varsányban nem működik a Csemadok. Nagyon szeretjük a néptáncot, népzenét és mindazt, ami magyar vonatkozású. Mint említettem a gyerekeink szlovákba járnak, de tudnak magyarul, mert úgy neveljük őket és egyikből sem fog hiányozni az identitástudat... Varsányból távozóban nagyon elgondolkodtam azon, amit láttam és Alica asszonytól hallottam. Meggyőződésem, hogy a Léva környéki nép szorgalmas és tehetséges, de foglalkoztat nagyon az a kérdés, hogy miként lehet a boldogulás útján úgy haladni, hogy a magyarság önbecsülése, anyanyelvének tisztelete és szeretete is megmaradjon? Bizony nem egyszerű és könnyű feladatok. A Csemadok végzi feladatát, helyenként látjuk zökkenőkkel, de feltétlenül szükséges, hogy pártjaink is egybehangoltan mérlegeljék azokat a lehetőségeket, amelyek Dél-Szlovákia magyarságának a megelégedéséhez, az identitás tudat elmélyítéséhez vezetnek. MOTESIKY ÁRPÁD Fotó: a szerző Olykor kulcsmondatok hangzanak el a szlovák parlamentben. Legtöbbször mégis lecsengenek, észrevétlenül, nem foglalkozik velük alaposabban senki. Az ''ellenképviselők" azért nem, mert általában már a saját riportjukat fogalmazgatják, a lapok tudósítói meg mindig helyszűkében szenvednek, ezért csak a legfontosabb tényekről adnak hírt, a leghegyesebb és legmérgesebb tollú politikai kommentárírók meg azért nem, mert ők többnyire másodkézből dolgoznak. Arról írnak sarkított véleményt, mi a mások véleménye a mások véleményéről, s egy—két, öt—hat elmélkedésből tákolják össze saját szájíz és pártállás szerinti megfellebbezhetetlen következtetéseiket. Egyik kommentáríró ismerősöm — aki szlovák lapban is megcsillogtatta tolla hegyét a legerősebb magyar politikai mozgalom ellen nemrég —, amikor szemére vetettem, hogy a februári 18-i parlamenti események kapcsán ő is beállt a hazudozók sorába, magabiztosan kijelentette: még senki nem cáfolta meg, hogy akkor nem bizalmi szavazás volt Meöiar kormányfőről. Pedig nem az volt. Elég lenne megnézni a parlamenti ülés programját, és világos lenne, akkor csupán arról volt szavazás, november elején legyenek-e az előrehozott parlamenti választások Szlovákiában. S ha ismerősöm ott lett volna a parlamentben, azt is tudná, a Demokratikus Baloldal Pártjának néhány tagja folyamatosan tárgyalt Meöiarékkal egy esetleges ideiglenes — az előrehozott választásokig tartó — kormánykoalícióról, illetve ellenezte a kormány leváltását. Február 18-án nem a kormányváltás volt a tét. Az dőlt el végérvényesen, hogy a magyar koalíció tagjai nélkül nemigen lehet a szlovák parlamentben dűlőre jutni. Az vált világossá: akikkel ők együtt szavaznak, az dönti el, mi történik az országban. Alkupozícióba került 14 magyar képviselő. S az volt a kérdés: ebből a pozícióból mit tudnak kiharcolni. Annak a kettőnek köszönhetően, aki nem érte be azzal, hogy Meöiarral ijesztgették, nyolc viszonylag fontos elvi kötelezettség került bele később a Moravöík-kormány programjába. Nem gondolom, hogy ez világra szóló dolog. De azt sem, hogy nekünk, magyaroknak ostoroznunk kéne érte a többieknél következetesebb képviselőinket, mert a Meöiar-ellenes szlovák politikusok zokon vették, hogy nem voltak tekintettel az általánosan túl-nemzeti közhangulatra, ami nem növeli népszerűségüket, ha magyarbarát hírbe keverednek. Ha általában írom, hogy túl-nemzeti az ország közhangulata, nem vagyok pontos. Mert a közhangulat — fentről szítva — magyarellenes. Szépen példázta ezt a parlament 33. rendkívüli ülésének táblatörvényvitája, amikor a ruszin—ukrán helységnévhasználat érdekében benevolensebb törvény meghozatalára kérte társait Pavol Bogdan (DBP) képviselő. A magyarfaló Jozef Prokeš, Igor Chamula és Tomáš Cingel egyként biztosították őt: nekik semmi kifogásuk nincs a ruszin vagy ukrán táblák ellen, csak azt értse meg, ő és a szlovákok egy közös ellenséggel állnak most szemben, a magyar jelenséggel, mely egyként veszélyezteti felmorzsolással a szlovákságot és az ő nemzetét... S erre tett rá egy lapáttal a múlt héten az a kinyilatkoztatás, hogy "a szlovák történelemmel összeegyeztethetetlen az, ami 1867 és 1918, illetve 1938 és 1945 között történt", ezért tiltsa meg a parlament az akkor használt magyar helységnevek mai használatát. (Szintén T. Cingel képviselő javaslata.) A történelem a megtörtént események krónikája. Jó és rossz egyaránt van benne. Nincs normális hatalom, mely olyan kérdésben, amilyen a helységnevek kétnyelvű használata, megpróbálhatna borotvaélen egyensúlyozva kompromisszumot teremteni a fenti agyrémek és az évszázados szokásjog alapján kialakult íratlan törvények között. Bármilyen körülmények között, bármilyen céllal próbálná is meg, amit teremtene nem kompromisszum lenne. Még akkor sem, ha elefántcsonttornyukból kinézve egyes kommentárírók úgy látják, a kompromisszum az agyrém és a szokásjog közt félúton van, s radikálist és extrémistát kiáltanak akkor, ha valakik a normális emberit védik, mit sem tudva az igazán szélsőséges kívánságokról. S még ekkor sem az a baj, hogy e kommentárírók maguk így látják az eseményeket. Az a baj, hogy rá-ráismételve hazugságaikra megpróbálják az információra éhes olvasókkal is így láttatni őket. N. GYURKOVITS RÓZA 3
