A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
LÁTOGATÓBAN minden bizonnyal az említett "családok" adoptálni fognak. — S a jogilag "nem szabad" gyermekeknél ez elképzelhetetlen? Okét nem lehetne egy-egy családban "üdültetni"? — Nézze... Legyünk őszinték... az átlagcsaládok anyagi helyzete ma nem rózsás. A legtöbbjük annak is örül, ha a saját nyaralását meg tudja anyagilag oldani... S egy másik dolog... Lehet, hogy egy-két gyermekünket el tudnánk így helyezni, de kilencvenet biztosan nem. A családi melegre pedig mindannyian áhítoznak... — Említette, hogy nem híve egyébként a nagy kollektívában történő üdülésnek, s egyáltalán a nevelést sem tartja így a legcélravezetőbbnek, ám egyelőre nincs jobb megoldás. De gondolkodik rajta... — Mindenképpen annak a híve vagyok, hogy — más megoldás híján — tíz-tizenötös csoportokban "profi" nevelőszülőkre kell bízni a gyermekek nevelését. Ok szervezzék meg aztán a maguk legjobb belátása szerint az életüket januártól decemberig. A nyári vakációt is beleértve. Ilyen kisebb csoportokban kialakulhat valamiféle intimebb családi légkör, ám egy száztagú nagy kollektívában még a legjobb akaratunkkal és legnagyobb erőfeszítésünkkel sem. Véleményem szerint az lenne a legjobb, ha olyan jogi helyzet teremtődne, hogy a lehető legtöbb gyermek kerülhessen nevelőszülőkhöz. Ez azonban egyelőre nincs így. Ugyanis a szülőknek félévenként elég egyszer — akár telefonon vagy egy levelezőlappal — jelentkeznie, s máris megakadályozta a gyermek esetleges, majdani örökbefogadását. — Egy gyermekotthonban eléggé bonyolult az élet az év többi hónapjában is, ám kiváltképpen nyáron, hiszen a gyermekeket el kell foglalni valamivel... az igazgató azonban már régóta az őszre gondol, s bizony nem kis fejtörést okoz neki, hogy az elnyűtt cipők, a kilyukadt ruhák helyett miből vegyen másikat, hogyan ossza fel az összezsugorodott állami dotációt úgy, hogy mindenre jusson... — Őszintén szólva ez most a legnagyobb gondom. Szükség lenne hároméves kortól tizenhat-tizenhét éves korig megfelelő őszi cipőkre, ruhákra, esetleg sportfelszerelésre, tréningruhákra, melegítőkre... S azt sem tudom még, miből telik majd tanszerekre: füzetekre, ceruzákra, toliakra, könyvekre... Ha lehet, ezúton kérnék meg minden melegszívű embert, adakozzék otthonunknak. Mindent nagy örömmel fogadunk. Szeretném, ha a mi gyerekeink semmiben sem különböznének más gyerekektől. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Egy prágai könyvtarát birodalma A könyvgyűjtőkre, könyvbarátokra az idők folyamán sok-sok jelzőt aggattak a kívülállók. Idézzünk néhányat: könyvbúvár, könyvmoly, könyvkukac, könyvbolond stb. Ezek a jelzők mind-mind a könyvet szerető emberre utalnak, s nem illik megsértődni. Czvalinga Mátyás, jhrágai barátom a vérbeli könyvbúvárok közé sorolható. OÍy rutinnal, szakértelemmel és "ráérzéssel" búvárkodni az antikváriumok polcain elhelyezett könyvek között, kevés embert láttam. Prágát száztornyú városnak is nevezik, de nyugodtan mondhatjuk az "antikváriumok birodalmának" is. Az általam ismerteket is hosszú lenne felsorolni, de talán a Mustek metróállomás lejárója mellettit nem hagyhatom ki, ott vásároltam egy cseh fordítású vaskos Petőfi-kötetet. Potom áron kaptam meg, tíz koronát fizettem érte, bizony forgatta az eladó, neki is alacsonynak tűnhetett az ár, de tegyük hozzá, hogy a vásárlás valamikor 1989 nyarán történt. Talán mondanom sem kell, hogy akkor is Mátyás kalauzolt és az antikváriumból kijövet gondolt egyet; biztatására átvágtunk Petrin kapaszkodóin,majd lefelé ereszkedve a strahovi kolostor körvonalai tárultak elénk, amelyben felbecsülhetetlen értékű könyvtár székel. Ott ugyan könyvet nem vásárolhattunk, de gyönyörködhettünk az évszázadok múltját őrző fóliánsokban, kódexekben. Prágában élő barátom egyébként Tótkomlóson született, ott járt gimnáziumba, majd Prágában folytatta tanulmányait, és végül házasság útján véglegesen Prágában telepedett le. Szakmája, foglalkozása "tolmács", cseh—német—magyar nyelvből fordít szóban és írásban egyaránt. Jejenleg Mladá Boleslavban, a Škoda üzemben veszik igénybe német nyelvtudását. Amikor nemrég Prágában jártam, nagy lelkesedéssel fogadott: "Jó, hogy jöttél, legalább gyakoroljuk a magyar nyelvet, ugyanis rövidesen a magyar mezőgazdasági miniszter és küldöttsége érkezik Prágába, ott kell majd tolmácsolnom." És attól kezdve csak magyarul beszéltünk. Érkezésem napján Mátyás csak délután tért meg Mladá Boleslavból, tehát gyorsan cselekednünk kellett, ha még be akartunk térni egy-két antikváriumba. Nekivágtunk a Rieger park emelkedőjének. A park legmagasabb pontjáról letekintettünk a legendák ősi városára; már csillogtak Hradzsin és a Károly-híd esti fényei. Két szusszanás között enyhe iróniával , megjegyeztem: — Érdekes, hogy a csehek az ötödrangú költőnek is szobrot állítottak — dr. F. L. Rieger (1818—1903) szobra felé intettem, a cseh—osztrák politikus nem fogadta kitörő lelkesedéssel az 1848-as szabadságharcot, és soha nem viselkedett barátsággal a magyarok iránt. — Nem költő volt, hanem politikus, és a Národný Listy politikai napilap megalapítója, közben képviselő az osztrák parlamentben és színházépítő is — mondta Mátyás. Ámde a parkot azért másztuk meg, hogy mielőbb a Žižkov városnegyedbe érjünk, ahol az antikvárium késő délután is nyitva tart. A régi könyvek boltjában voltak magyar könyvek is. Igazi csemege azonban a mellényzsebben is elférő, nagyon szép kötésű imakönyv volt: Jézus legszentebb szíve, amelyet Munkay János írt. Kiadásának éve nincs az imakönyvben, de van benne egy körpecsét, a Prágai Prochászka Kör pecsétje 1931 -es dátummal. Az antikvárium tulajdonosa panaszkodott, hogy gyöngén megy az üzlet, egyre kevesebb a vásárló, és az a veszély fenyegeti, be kell zárnia boltját,.. Útközben hazafelé betértünk egy-két Žižkovi kiskocsmába, sörözőbe, majd otthon, Mátyás könyvtárszobájában folytattuk a beszélgetést. Barátom birodalmának értékét és rangját növeli néhány könyvritkaság, és bizonyos sorozatok, lexikonok — kötetenként, külön-külön is — ezreket érnek. Vannak ott bizony a 17. században készült magyar könyvek is, a legrégibbek azonban német és latin kiadványok. — Hogyan tettél szert ennyi értékes könyvre? — A könyvet, az olvasást nagyon korán megszerettem. Prágában aztán elkezdtem búvárkodni az antikváriumokban. Idővel az antikváriusok barátjukká fogadtak, és szóltak, ha valami érdekes magyar, német vagy latin kötet felbukkant. Akkor még aránylag nem kellett oly mélyen a zsebbe nyúlni. Amikor kezdett politikailag érdekessé válni Csehország, a német turisták megszállták az antikváriumokat, és mindent felvásároltak, sajnos közben az ő pénztárcájukhoz szabták a könyvárakat. — Mi lesz a könyveiddel, no nem mintha már a könyvek örök birodalmába kívánnálak, de milyen "sorsot" szántál nekik? — Eredeti tervem az volt, hogy a magyar és a szlovák könyveimet a prágai Teológiai Főiskolára hagyom, pontosabban az evangélikus papképzőre, mivel evangélikus vallású vagyok. Az ország kettészakadása után erről a tervemről le kellett mondanom, mert Prágában a szlovák evangélikus, illetve a református magyar papnövendékek képzése előbb-utóbb befejeződik. Természetesen a legegyszerűbb volna eladni a könyveimet, de annak a gondolatától is félek; akkor miért gyűjtöttem és áldoztam a könyveimre?! Talán majd akad arra érdemes személy vagy intézmény, ahol a könyveket megbecsülik, tiszteletben tartják, és szerényen tudni fogják, hogy kitől származik az ajándék. Nem szeretném, ha a gyűjtemény szétszóródna... Még nagyon sokáig beszélgettünk a késő éjszakában, mint az rég nem látott barátokhoz illik. Szó esett mindenről — politikáról, gazdasági helyzetről és Szlovákia, valamint Csehország esélyeiről az egyre újuló Európában. Nem maradt érintetlen a nemzetiségi kérdés sem. Bevezetőmben említettem, hogy Mátyás barátom Tótkomlóson született, tehát szlovák nemzetiségű, de soha nem merült fel köztünk a nemzetiségi hovatartozás, mint feszítő, egymást taszító tényező. Barátom magyar vonatkozású műveltségét, irodalmi és történelmi tudását bárki megirigyelhetné. Egy picit én is irigylem! MOTESIKY ÁRPÁD
