A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-05 / 32. szám
EGTAJAK MT Fehér Nyári történet Vonaton. Mellettem a fülkében csinos, ifjú nő. Gondterhelten gyötrődik egy vaskos angol társalgási tankönyvvel. Hosszú az út, nincs más dolgom: megkérdem: segíthetek-e? Kihallgatom a leckét. — Köszönöm, nagyon köszönöm. De még csak az elején tartok. Pontosabban, még nem tudok egy szót se, csak úgy az egybe mondatokat, hogy például találkozásnál azt kell mondani, hogy nagyon örvendek, és azt angolul úgy mondják, hogy "verinájsztumítjú". Tessék mondani, melyik ebből az örvendek? — Egyik se. Szóról szóra azt jelenti, hogy nagyon kellemes találkozni önnel. — Aha. — De hát miért nem tankönyvből tanul? Miért nem az elején kezdi? — Mert rém sürgős. Péntekre tudnom kell angolul. — Melyik péntekre? — Mostra. Ez világrekord lesz. Ma kedd van. — Mert ugyanis jön Oxfordból az ismerősöm. — Hogyan értette meg eddig az ismerősét? A levelét? — Á, hát az nem így volt. A barátnőmmel voltunk Fonyódon, és hozzánk csapódott egy olasz meg ez az angol. Az olasz tudott magyarul is meg angolul is, ő közvetített. Az oxfordinak haza kellett utaznia, mert valami családi öröksége van, de megígére, hogy visszajön. Ha nem jönne, akkor táviratozik, és már intézi is a visszavízum ügyét. Hát nem táviratozott, akkor jön. Mert ilyen egy korrekt fiú, az látszott rajta. Nagyon komoly. Ezen egy kicsit elmélázott. Mintha mérlegelné, hogy igazán olyan ko-Klára moly és korrekt-e az az egy este látott gentleman. — Az olasz, az nem jött vissza. Megüzente Ancinak, hogy sajnos nem jöhet. Ebből kifolyólag, ha Alex megérkezik, nincs tolmácsom. Meg kell tanulnom ezt az angolt. Nincs szívem megkérdezni, hogy mi lesz, ha mégsem jön. És itt áll egy feleslegessé vált világnyelvvel? — Verinájsztumítjú — sóhajtott a leányzó. — És tudja, már a negyedik nyelvet tanulom. Házasság Az ifjú hölgy — nevezzük Helennek — a frankfurti repülőtéren gépe indulására várt. Zsebében csörgött valami aprópénz, és jól tudta, hogy ezt a pár márkát okosabb lesz elkölteni, mivelhogy a bankok sehol sem váltanak be külföldi aprót. Vett tehát néhány vacak kis emléktárgyat, azután a büfében megivott egy kávét, és megevett két szendvicset, és még mindig maradt húsz pfennigje. — Ezen mit kaphatok? — kérdezte a büfésnőtől. — Ezen már semmit. — Mégis mit lehet vele kezdeni? — Például bemenni a mellékhelyiségbe. Nem rossz ötlet. Helen belépett a mosdóba, de meglepetten látta a felírást: a mellékhelyiség használata húsz pfennig, kézmosás külön húsz pfennig. És mert jó nevelése a kézmosást is elengedhetetlennek tartotta, lemondott erről az élvezetről. De mit lehet csinálni húsz pfenniggel? Valaki végül is felvilágosította: telefonálni lehet. Egy helyi beszélgetés ára. Helen gondolkozott. Egy árva lelket sem ismert Frankfurtban. Elővette a telefonkönyvet. Azután tárcsázott. És mert őszinte lélek volt, a jelentkező férfinak be is vallotta: két óra múlva indul a gépe Kanadába, csak tréfa az egész, maradt még húsz pfennigje. — Hol van most? — A Panam repülőtéri irodája előtt. — Ne mozduljon, rohanok, várjon. A férfi, nevezzük Helmutnak — könyvelő volt és agglegény. Élete nagy bánata a pénz volt. Nem tudott vele bánni. Elsején megkapta a fizetését, ötödikén már nyomorgott. Ö a vállalati folyószámlákon százezer márkás tételeket könyvelt — nem tudott mit kezdeni a hatmárkás felvágottak és hárommárkás zoknik világában. És erre jön az égből egy angyal, egy nő, aki úgy tud beosztani, hogy még húsz pfenniget sem hagy kárba veszni. El is vette feleségül. Halász Éva rajza Állunk a hullámzó fűben, fejünk fölött fehéren izzik még a Nap. De erőnket elszívták már az évek, mozdulatainkat fólitta már a táj. Nem lázadunk és nem kesergünk. Csöndesen szemlél bennünket egy katicabogár, s egy száradó, tűnődő falevél, amely olyan, mint egy hideg öreg tenyér. A vénülő fa haldokló emlékezete. Állunk az alkonyaiban, kezünkben félig telt kosár. Félig üres kosár gyöngülő kezünkben. Azt is mondhatnánk, hogy hiába volt minden, s azt is suttoghatnánk, hogy így is megérte. Egyremegy a törvény egésze felől nézve. Betöltve soha meg nem ismerhető küldetésünk. Állunk az éjszaka árnyékában, porlad, halványul az emlék. Kihűlt mosolyunkban csillag virágzik. Pár perc és elmegyünk. Nem marad semmi mögöttünk. Nem világít semmi előttünk. 17
