A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-22 / 30. szám
ÉVFORDULÓ Tersánszky Józsi Jenő, a vidám faun Negyedszázada halt meg, szerepelt hát minden lapban, a Kakuk Marcinak titulált író. Soha nem is tagadta, hogy regényciklusának hőse, néhány idegen vonástól eltekintve, ő maga, kalandos életével, vágyaival, asszonybolondító kópéságaival. A művészi légkörben sütkérező Nagybányán született, Észak-Erdélyben, a magyar festőművészek paradicsomában. Nem csoda, hogy magába szívta nyugtalanító levegőjét. Festőnek készült, de apja akaratából jegyző-, majd joggyakornok lett. 1908-ban Pestre utazik, hogy beiratkozzon a jogra. A tandíjra kapott pénzt azonban "megzenésítette". Mit tehetett pénz híján? Beszegődött segédmunkásnak az egyik építkezésre. Művészi hajlamai azonban nem hagyják nyugton. Megírja első elbeszélését, amelyet barátja, Kurtay Ernő Osváthoz továbbít. A Nyugat szigorú szerkesztője fölismeri az ifjú író tehetségét, s megígéri, lehozza az elbeszélést. Csak a Tersánszky nevén akad fenn. Nem tetszik neki a Jenő, valami elhatározóbb nevet akar. Mivel Társánszkynak a másik utóneve József, úgy oldja meg a kérdést, hogy József helyett Józsit ír, s lesz Tersánszky Józsi Jenő. Ismerősei röhögnek rajta, végül megszokják. Egyre többet ír, s festőhajlama irodalmi hajlammá alakul át. De nem soká sütkérezhet a dicsőség fényében, mert kitör a háború, és ő önkéntesként előbb Galíciában, majd Isonzónál harcolja végig a háborút. Nagyobbrészt a fronton írja meg sikeres regényét, a "Viszontlátásra drágá"-t. A könyvet Ady is dicséri: "Voltaképpen Tersánszky Józsi Jenő háborús regénye az én mostani háborús olvasmányaim közül talán az első igazi háborús regény." Adyval már korábban megismerkedett, sőt a tízes évek elején irodalmi esten is volt vele és a többi nyugatossal Miskolcon. Némi öniróniával mesélte Tersánszky, hogy a miskolci közönség az ő humoros írásának szánta a legnagyobb tapsot. Nagyon meg volt magával elégedve. Csak az esti banketten derült ki, hogy azért tapsoltak és kacagtak annyira, mert Tersánszkynak az asztal alól kinyúló nyurga lába annyira remegett, s olyan groteszk volt, hogy nem lehetett elviselni kacagás nélkül. A nagy háborúból haza vergődve Tersánszky csak a nyomort és szenvedést találta Pesten. Barátai elszéledtek vagy elestek a nagy háborúban. Az irodalom, irodalmi élet pangott. Nem talált sehol állást, s egy garast sem tudott keresni. A Népszállóban aludt, s a népkonyhán étkezett. Annyira elkeseredett, hogy az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Szerencséjére kihalászták, és beszállították a baleseti kórházba. A lapok hírt adtak öngyilkossági kísérletéről, s elítélték a rendszert, amely így bánik íróival. A híradást elolvasta az az ifjú orvostanhallgatónő, akit Molnár Sárinak hívtak, s apjának három kávéháza is volt Nagyváradon. A kislány, aki szerette Tersánszky írásait, egy élelmiszerrel tömött kosárral meglátogatta a kórházban fekvő írót. A találkozásnak az lett a vége, hogy egymásba szerettek, és Tersánszky feleségül vette Molnár Sárit. Sárit e hír hallatára nyomban kitagadták szülei. így kezdődött házaséletük, amelyből pár év múlta tökéletesen elillant a szerelem heve. Ami igaz, igaz, Tersánszky szerette a kiskocsmákat meg a nőket, és szinte naponként kimaradozott. Végül az asszony is talált magának széptevőt. Megegyeztek, hogy együtt maradnak, de függetlenítik magukat, mindenki járhat a maga útján. Tersánszky egyik barátja lett az asszony szeretője, aki hozzájuk költözött, s jó barátságban éldegéltek egy fedél alatt. Molnár Sári férje írásaival szinte naponként koledált a szerkesztőségekben. Ha a szerkesztők megneszelték, hogy közelít, gyorsan elillantak valamerre. Házasságuk első évtizedeiben sokat nyomorogtak, annak ellenére, hogy Tersánszkynak számos könyve jelent meg, s többször megkapta a Baumgarten-díjat. Egyik albérletből a másikba sodródtak. Végre hozzájutottak kél parányi szobához. Csak az volt a baj, hogy a szobák nem egymás mellett, hanem egymás fölött voltak. Ha beszélgetni akartak egymással, kopogtatással adtak jelt az összejövetelre. A poligámiának az asszony betegeskedése vetett véget, már nem izgatta a szerelem, s férjét rászedte, távolítsa el a házibarátot. így kettesben éldegéltek tovább, ha nem is szerelemben, de szeretetben 40 éven át. Molnár Sári életének utolsó évtizedében többnyire ágyban fekvő beteg volt, súlyos szívbajban szenvedett. Ám, ha férje eltűnt hazulról, minden kiskocsmába, bisztróba betelefonált, nincs-e ott Jenője. Ha pénzt kaptak, párnája alá dugta, ott gyűjtögette, s férje csak annyi zsebpénzt kapott, amennyit az asszony jónak talált. Molnár Sári 1960 októberében halt meg. Halála napján férje ment az orvosságért, s mivel a patikában várakoznia kellett, átugrott a kocsmába egy kis boritalra. Mire estefelé megjött, felesége már kilehelte lelkét. Az író sokat sírt emiatt, lelkiismeret-furdalása volt. 1965-ben, 77 éves korában újra megnősült, a jóval fiatalabb Szántó Margitot vette feleségül, aki nagy segítségére volt munkájában. Igaz, már csak négy évet élt Tersánszky Józsi Jenő. Kalandos életéről könyveket lehetne írni, ezért ily rövid cikk keretében csak futó epizódokat villanthatunk föl. Annyi bizonyos, hogy sokat próbált életében, volt kétkezi munkás, hivatalnok, festőművész, zenebohóc, játszott gitáron, furulyán, végigküzdötte a háborút, szerkesztőségekben dolgozott, értett a karikatúra készítéséhez, sőt csónakokat készített és megújította a bicikliféket. Egyik könyvéért el is ítélték, öt hetet ült a dutyiban... Szerette a szabad és könnyű életet, a bort, az asszonyokat, a barátságot. Gyűlölte a hazugságot, a hamis embereket, a társadalmi konvenciókat, a kispolgárok életszemléletét. Igyekezett hát műveiben megbotránkoztatni őket. Sikerült is neki. Dénes György A HÉT 11
