A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-22 / 30. szám
INTERJÚ "Mindent befogadok" Beszélgetés Vladimír Sadílekkel • Az idei Jókai Napok zsűrijének Vladimír Sadílek szlovák rendező is tagja volt. Közvetlen modorával, heves, de megértő reagálásaival, sok-sok tanácsával hamarosan ő lett a diákszínjátszók kedvence. Amikor leültem vele bszélgetni, még nem értékelhette a rendezvényt, hiszen még csak a fesztivál "közepén" tartottunk. Néhány aktuális problémáról, a családjáról és magáról a színházról kérdeztem tehát. Sadílek nagyon jó riportalany, őszinte, kitárulkozó ember. Beszélgetésünket, sajnos, lehetetlen teljes egészében reprodukálni, hiszen az több oldalt venne igénybe, de remélem, hogy így is sikerül bemutatnom egy impulzív embert. • — Fontosnak tartja-e az amatőr színházi mozgalmat? — Természetesen. Magam is ebből nőttem ki. Nagyon sok előnye van. Nem kell állami támogatásért folyamodnia, nem kell milliókat felhajtania vagy épületet fenntartania, ami felemészti azokat a milliókat, amelyeket nehezen előteremtettek, nem kell adminisztratív munkaerőkről, műszaki berendezésről gondoskodnia, ami szintén rengetegbe kerül. Művészi szempontból pedig az az előnye, hogy nem kell dramaturgiai tervet készíteni, legalábbis hosszú távút nem. Nem tudom megítélni, hogy ez jó e vagy rossz, de mindent szabadon művelhetnek. Senkinek sem kell alávetniük magukat. Persze világos, hogy mégis megteszik, hiszen ugyanolyan apparátussal dolgoznak, mint a hivatásos színház, magvan a maguk igazgatója, csak nem nevezik igazgatónak, megvan a maguk gazdasági vezetője, aki a pénzről gondoskodik — hiszen pénzre mindenképpen szükség van —, de nem nevezik őt annak stb., stb. Ezek az emberek mindent önkéntes alapon csinálnak. S abban a pillanatban, mihelyt az önkéntesség alapállásából csinálják, teljesen másképpen viszonyulnak mindenhez. Pl. a csoport azt is megengedheti magának, hogy egy évben csak egyetlen bemutatót tartson, de vannak olyan csoportok is, amelyek évente öt, hat sőt akár tíz bemutatót is tartanak. Sok színházat ismerek, amelyek a hivatásos színházat helyettesítik, mert a környéken más színház nem is működik, így ők terjesztik környezetükben a kultúrát. Persze felvetődik a kérdés, hogy az amatőr színháznak milyen az esztétikai háttere? Éppen ezért állítom, hogy kellenek a seregszemlék, mert ezeknek az amatőr együtteseknek szükségük van a konfrontációra. Meg kell tudniuk ítélni, mit csinálnak jól és mit rosszul. Ezért ül velük szemben a zsűri, amely sok negatívumot sorol fel, de nem rossz szándékkal. Azt is mondhatnánk, hogy a zsűri az ő lelkiismeretük, és azt mondja, amit az egyes csoportok nem akarnak tudatosítani: hogy egy kicsivel többet kell csinálni. Persze ők védekeznek, de abban a pillanatban, amikor ezt megértették, rájönnek, hogy a zsűritagok jót akarnak nekik. Ilyen egyszerű az egész. — Először vesz részt magyar seregszemlén? — Voltam már Komáromban valamilyen versenyen, de nem emlékszem, hogy magyar csoportok is lettek volna itt. A Jókai Napokon először vagyok. Kamenár Éva hetekkel ezelőtt meghívott a Duna Menti Tavaszra, Dunaszerdahelyre, s úgy látszik, megtetszhettek a túlságosan is spontán reakcióim. Soóky László vetette fel, hogy nem jönnék-e el ide is. Pár nappal ezelőtt még Csehországban tartottam foglalkozásokat a vers fizikai-intuitív interpretációjáról, nálunk pedig most zajlanak a szlovák amatőr művészeti mozgalom seregszemléi. Választanom kellett, hová megyek. Úgy gondoltam, egyszer mindent ki kell próbálnom, ezért Komáromot választottam. Szívesen jöttem, mert nagyon kíváncsi természetű vagyok. — Ön magyarul is ért. — "Losonci gyerek vagyok". Akarvaakaratlanul vegyes lakosságú vidéken éltem. Nem szívesen politizálok, de úgy hiszem, hogy a lakosság integrációjának nem fentről lefelé kell megvalósulnia, hanem lent, az egyszerű emberek között. Ezt a saját példámon magyarázom meg. Feleségem magyar nemzetiségű, és a legjobb losonci barátaim is mind magyarok voltak. Soha nem fordult elő, hogy valamelyikünk is a magyarokat vagy a szlovákokat szidta volna. Ha gyerekként verekedtünk is, nem a nemzetiség miatt volt, hanem azért, mert egyszerűen rosszak voltunk. A legjobb barátom magyar volt, sajnos, már tíz éve meghalt. Ha egy asztalnál ültünk, ő a feleségével magyarul beszélt, de ha hozzám fordultak, szlovákul szóltak. Senki sem kérte tőlük, senki sem parancsolta meg nekik. De a barátaim voltak, és a barátok között nem lehet határokat húzni. 33 évig éltem Losoncon, de a saját generációmmal nincsenek kommunikációs problémáim. És ez a fontos. A dunaszerdahelyi versenyen azt mondtam, hogy szlovákul fogok beszélni. Senki nem állt fel és nem ment el, mert egy szlovák beszélt. Ma délután odajött hozzám egy lévai úr, s habár senki sem kérte rá — tudja, hogy értek magyarul —, mégis szlovákul köszönte meg észrevételeimet. Az emberek közötti kommunikáció létezik, és nincs szükségem a Matica slovenskára vagy hasonló szervezetre, hogy szlovákul beszélhessek. Elsősorban legyünk embere'k, ez a legfontosabb. Nagyon zavar, ha valaki egy kalap alá vesz a Matica slovenskával, amelynek soha nem voltam a tagja és nem is leszek tagja semmilyen szervezetnek. Vesszek össze a barátaimmal? Nemcsak Losoncon, hanem Salgótarjánban és másutt is vannak barátaim. Úgy beszélek velük, ahogyan tőlem telik, és ők értenek engem. — Úgy tudom, Ön szabadfoglalkozású művész. Mi mindent csinál, hol mindenütt jár? — Két gyönyörű gyerekemmel és a feleségemmel élek. A lányom, Judita hároméves, Juraj, a fiam, hat. Szeretem őket nézni, amikor játszanak, mert az egyik legszebb kifejezési forma a happening. Nehezen tudok belekapcsolódni a játékaikba, mert megvannak a saját játékszabályaik. Utoljára a kassai bábszínházban rendeztem, most a Rómeó és Júlia rendezésére készülök, amelyre az eperjesi ukrán színház kért fel. Azelőtt egy félhivatásos színházzal dolgoztam, a Pezinoki Meseszínházzal. A Hamlet rendezése után otthagytam őket, ám újból keressük az utat egymáshoz. Az idén 6 A HÉT
