A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-22 / 30. szám
testi és szellemi fogyatékos emberekkel szeretnék színházat csinálni. Nem anyagi okokból döntöttem így, hanem ez már megérett bennem. Részt vettem ugyanis egy olyan foglalkozáson, ahol a hangsúly a mentálisan visszamaradottak és a gimnazisták közötti kapcsolatteremtésen volt. Sok érdekes dolgot tapasztaltam közöttük, ezért döntöttem így. De nem szívesen tervezek. Impulzív ember vagyok. Ha kell, azonnal megyek. — Ön sokat utazik. Mit szól hozzá a családja? — Nem szívesen engednek el. Számolják a napokat, hogy mikor jövök haza. Tudja, én kétszer nősültem. Először és ebben az értelemben utoljára akkor, amikor a feleségemet vettem el, másodszor akkor, amikor a színházhoz kötöttem az életemet. Szerintem nem létezik amatőr és hivatásos színház, csak jó vagy rossz. Nekem mindegy, hogy a Jókai Napokon vezetek foglalkozást vagy a hivatásos Jókai Színházban rendezek. Teljesen a munkának szentelem magam. — Milyen a kapcsolata a színészekkel? — Sokszor megharagszanak rám. Mindig konfliktusba kerülünk egymással, de aztán minden tisztázódik. Nem jó az a színház, amely nem rejt magában konfliktusokat. Veszekedni, vitatkozni kell mindaddig, amíg valami jó ki nem alakul az egészből. Olykor keményfejű vagyok. De ha mindig mindenki nyíltan a szemébe mondaná a másiknak, amit gondol, nem lenne annyi aljasság. Kevesebb lenne a pletyka. — A színházművészetben is különféle irányzatok működnek. Önnek milyen színház tetszik a legjobban? — Mindegyik. Mindent befogadok. A színházban az a szép, hogy szabad. Lehetnek kifogásaim, aztán konfrontálóm őket magamban. A színházban ugyanaz a helyzet, mint a zenében. Szegényebb lenne, ha csak egyféle irányzatot követne. Nem lenne mihez hasonlítani. Nem az irányzatokról van szó. A lényeg a visszhang, hogy egy bizonyos dolog megfogott-e engem, mond-e valamit. Minél több irányzat működik, annál jobb. Ha csak a színházzal foglalkoznánk, nem lennének háborúk. Nem szeretem az erőszakot. Ha megkérdezné, mikor voltam utoljára moziban, azt felelném, úgy húsz éve. A filmekben sok az erőszak, a morbiditás, mert túlságosan élethűek szeretnének lenni. Ám a színházban nehezen lehet az erőszakot ábrázolni. Megöljünk talán egy színészt, hogy minél élethűbbek legyünk? A színházban minden olyan, mintha megtörtént volna, de ott a "mintha". A közönség elfogadja, hogy játékról van szó. Éppúgy, mint a szerelemben, a színházban is a teljes odaadás a lényeg. Ha nem így történik, akkor minden hideg marad. Beszélgetett: Melaj Erzsébet Fotó: Thór Tamás Talányok és tanulságok A Rubicon 94/3. számából FIGYELŐ A tájainkon sajnálatos módon csak ritkán felbukkanó képes történelmi magazin, a Budapesten megjelenő Rubicon ezúttal sem okozott csalódást olvasóinak: az előző számban megkezdett XX. századi portrék című sorozatának a folytatása minden túlzás nélkül nevezhető érdekfeszítőnek és tanulságosnak. A "tegnap" történelmének főszereplői közül Goebbels, Franco, Sikorski, Beneš, Tito és Reagan alakja tér vissza a lap hasábjain, a századunk sorskérdései és rejtélyei iránt fogékony olvasó örömére. A fentebb említett személyiségeket sok minden elválasztja egymástól, de összeköti őket az a tény, hogy tevékenységük túllépte országuk határait, s kisebb-nagyobb mértékben mindannyian a világtörténelem alakítóivá váltak. Joseph Goebbels — a pályafutását felvázoló Ormos Mária szavaival élve: "Hitler leghűségesebb híve" — azok közé tartozik, akikről elmondhatjuk, hogy egyértelműen és mindvégig az emberiség ellenségeinek ügyét szolgálták. Ormos Mária tanulmányából egyebek között arra is választ kapunk, milyen körülmények és ösztönzések hatására lett a Bonn, Freiburg és Heidelberg egyetemeit megjárt éles elméjű bölcsészdoktor egy végletesen antihumánus eszmerendszer fanatikus hívévé és hirdetőjévé, aki a Harmadik Birodalom legfőbb propagandistájaként valóban a szó mágusának, a hatalmi hazudozás utolérhetetlen mesterének bizonyult. Ugyancsak elgondolkoztató Francisco Franco tábornok Harsányi Iván által megrajzolt portréja. Az ambiciózus, elhivatottságérzéstől fűtött s az 1936— 1939 közötti polgárháborúban viszolyogtatóan kegyetlennek mutatkozó tábornok négy évtizeden át maradt hatalmon egy olyan Európában, melynek az arculatát Franco Spanyolországának térfelén mindinkább a demokrácia, a liberalizmus és a föderalizmus eszméi határozták meg. A valaha Hitler kegyeit kereső Caudillo (vezér) mégis meg tudta őrizni és el tudta fogadtatni tekintélyuralmi rendszerét. Sikerének titka ma is megszívlelendő tanulságokat kínál. Századunk lengyel történelmének különös és tragikus sorsú katonapolitikus, Wladislaw Sikorski tábornok a história felszínesen vagy alig ismert szereplői közé tartozik. Az 1939-es lengyel emigráció vezetője nem csupán haditettei és politikai lépései miatt érdemel megkülönböztetett figyelmet, hanem föderációs és konföderációs elképzelései okán is. A lapban szereplő politikusok közül olvasóink számára kétségkívül Edvard Beneš a legismertebb. Az egykori csehszlovák külügyminiszter és elnök a pályafutását ismertető Adám Magda szerint "kitűnő taktikus volt, aki minden ütközetet meg akart nyerni és meg is nyert, ám végül elvesztette a háborút". 1938 őszének és 1948 februárjának eseményei Adám Magdát igazolják, aki arra is rámutat, hogy a valóban kivételes képességű és élete folyamán számos diplomáciai s politikai sikert elérő Beneš a kommunista hatalomátvétel időszakában olyan vétkes opportunizmusról és felelőtlenségről tett tanúbizonyságot, amelyekre alig-alig találunk magyarázatot. Josip Broz Tito alakját már életében legendák övezték, s bár a sztálinizmus egy sajátosan jugoszláv — igaz, idővel liberalizált — változatának képviselője volt, világszerte tekintélyes, sőt tiszteletre métló politikusnak számított. Bódis Gábor tanulmányából kiderül, hogy a reformer diktátor miként volt képes a halála után rövidesen széthulló inkoherens államalakulat összetartására, s ‘a hajdan sokak által túlértékelt titoizmus miért volt alkalmatlan a hozzá fűződő illúziók valóra váltására. Ronald Reagant "személyes ismerősünkként" üdvözölhetjük, hiszen néhány éve még ő volt az Egyesült Államok elnöke. Az ő sikere Magyarics Tamás frappáns megállapítása szerint az "átlagember diadala" volt. Esetében szó sem lehetett rendkívüli képességekről, az azonban kétségtelen, hogy kiváló humorérzékkel megáldott, rokonszenves egyéniségű, (kis)emberi vonásait a hatalom csúcsán is megőrző s a realitásokat általában felismerő és tiszteletben tartó politikusként szerezte meg két ízben az elnöki tisztséget, miközben nyílt titok volt, hogy a politika és a gazdaságtan bonyolultabb összefüggéseiből mit sem ért, hivatali munkaidejét a lehető legrövidebbre szabja, s olykor elszunyókál a kormányüléseken. Élete és pályája valóban azt bizonyította, hogy "az egyszerű emberekből is bármi lehet az Egyesült Államokban". A Rubicon immár hagyományossá vált melléklete különböző történelmi fogalom- és adattárakból közöl részleteket, valamint szemelvényeket a Magyarországon nemrégiben megjelent Goebbels-naplóból, amelyre az A Hét hasábjain később még visszatérünk. G. Kovács László A HÉT 7
