A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-10 / 24. szám
PRIKLER LÁSZLÓ FELVÉTELEI A Rimaszombati Dobšinský Utcai AI Rügyecske színjátszó csoportja Katalin a gyerekekről, a színjátszásról és a drámapedagógiáról beszél. — Tavaly szeptemberben kerültem a gútai Nagyboldogasszony Gimnáziumba. Ez egyházi, nyolcéves gimnázium, ahol tíztől tizennyolc éves korig tanulhatnak a növendékek — meséli. — Az iskolában már tavaly előtt is működött egy színjátszó csoport, mely betlehemes játékot tanult be karácsonyra. Én tehát olyan gyerekekkel kezdtem dolgozni, akiknek már volt némi tapasztalatuk a színjátszás területén. Amikor az iskolába kerültem, egy drámapedagógiai szakkört indítottam, ebből alakult ki később a Rizsegő színjátszó csoport. Rögtön az elején drámapedagógi módszerekkel kezdtem dolgozni. Ezek lényege a játék, amelynek a segítségével próbáljuk a gyerek képességeit fejleszteni. Meg vagyok győződve arról, hogy a drámapedagógiának nagy jövője van, s nemcsak a színjátszásban, hanem többek között az iskolai oktatásban is. A Szlovákiai Magyar Színjátszók Társasága mellett is működik drámapedagógiai szekció, s eddigi felméréseink alapján úgy tűnik, Szlovákiában egyre több pedagógus, színjátszó és bábcsoportvezető foglalkozik drámapedagógiai módszerekkel. Véleményem szerint, ha ezek a módszerek a jövőben még jobban elterjednek az alapiskolában, s az ott működő szakkörökben, minden reményünk meglehet arra, hogy jövőre, a jubiláló XX. Duna Menti Tavaszon színvonalas produkciókat lássunk. KAMONCZA MÁRTA GONDOLKODÓ A SZELLEM NYOMORÚSÁGA A Szlovákiái Magyar írok Tarsasaga két esztendő elteltével ismét közgyűlést tartott. A helyszín ugyanaz volt (a Csemadok pozsonyi székházának tanácsterme), a megjelentek összetétele is nagyjából megegyezett, ám a hangulat teljesen más volt. Két éve még úgy tűnt: elkerülhetetlen a szakadás. A lázadó fiatalok szükségét érezték egy általános nagytakarításnak, akár annak az árán is, hogy kiérdemesült szerzőket fognak kiakolbólintani a szlovákiai magyar Parnasszusról, de ha másként nem megy: új szervezetet hoznak létre magunknak, ahol egymás között lehetnek. Végül a kedélyek úgy ahogy lecsillapodtak, talán annak is köszönhetően, hogy akkor már több mint bizonyos volt az új irodalmi folyóirat — a Kalligram —- indulása. Az Irodalmi Szemle — a közgyűlés határozata alapján — a SZMÍT lapja lett, s mindenkori főszerkesztőjét a társaság választja meg. Az akkori összejövetelen a személyeskedésen túl hellyel-közzel az irodalmi élet kérdéseiről is szó esett, s ezt utólag elismeréssel írom le, főleg azok után, amit e mostani közgyűlésen kénytelen voltam "elszenvedni". Hölgyeim és uraim, elnézést a kemény szavakért, de ilyen unalmas és semmit mondó összejövetelt már régen nem "produkáltak" a szellem emberei erre felé. Már az indítás is egy bohózatra emlékeztetett. Mivel a közgyűlés határozatképtelen volt, az alapszabály szellemében új közgyűlést kellett összehívni, ami ott helyben meg is történt, s ettől a megjelentek csoportja egyszeriben határozatképessé lett. Fonod Zoltán választmányi titkár beszámolójából megtudhattuk, hogy bár több alkalommal szervezett a SZMÍT előadásokkal tarkított összejövetelt, ez a kezdeményezőkészség nem aratott nagy közönségsikert, mert a rendezvényeken a több mint 90 tagból jó ha tizen megjelentek egy-egy alkalommal. A közgyűlés üde színfoltja volt Szeberényi Zoltán termékbemutatója; azokat a kiadványokat értékelte-méltatta, amelyeket a szlovákiai magyar kiadók a Madách-díjat odaítélő bizottság figyelmébe ajánlottak. Hogy végül is melyik munka kapja meg a dijat, hivatalosan nem tudtuk meg, sőt a díjátadás időpontjáról sem tájékoztatták az egybegyűlteket, híven az elmúlt évtizedek kedves szokásaihoz. Az előadást követő vitában csak egy téma szerepelt: az Irodalmi Szemle státusza. Mint kiderült, némelyeknek az nem tetszik, hogy az Irodalmi Szemlét a Madách Kiadó (illetve újabban a Madách—Posonium Kft.) adja ki, s a SZMIT nem tudja kellő határozottsággal érvényesíteni lapgazdai jogait. Ebben a meglehetősen parttalan és unalmas vitában több alkalommal is ugyanazok szólaltak fel — érdekes módon éppen a Kalligram munkatársai. Igazából nem derült ki, mi is aggasztja őket, de a további hozzászólásoktól sem lett az ember okosabb, s miután a dolog kezdett kínossá válni, a vitavezetö véget vetett a medó szócséplésnek és sor került az új választmány megválasztására. Fonod Zoltán nem kívánt a választmány tagja maradni, amit végeredményben nem is csodálok, hiszen a társaság létével kapcsolatos adminisztrációs munkát szinte kizárólag egyedül végezte. Nagy kérdés, vajon a továbbiakban ki lesz hajlandó az új választmány tagjai közül ezt a feladatot magára vállalni? Ki hinné, hogy az irók összejövetelén egy szó sem hangzik el magáról az irodalomról. Pedig e mostani közgyűlésen ez a képtelenség megesett. Szeberényi előadásához senki sem fűzött megjegyzést, s noha az Irodalmi Szemle neve számtalanszor elhangzott, senki nem vette a fáradságot, hogy értékelje a lap tartalmát, esetleg megfogalmazza a lappal kapcsolatos elképzeléseit. Ugyanezt elvártam volna a Kalligrammal kapcsolatban is, hiszen tudomásom szerint ugyanúgy az adófizetők pénzéből támogatott lap, mint az Irodalmi Szemle, s ha ez utóbbit egyesek féltik a kiadó "szellemi befolyásától", akkor legalább annyira indokolt ez az aggodalom a Kalligram esetében, amely újabban alig közöl hazai magyar szerzőktől írásokat. Elszomorító volt az is. hogy Íróinknak nincs mit mondaniuk a közélet legfontosabb kérdéseiről, a szlovákiai magyarságot leginkább aggasztó gondokról. Megoldatlan a magyar pedagógusképzés helyzete, egyre kevesebb az olvasója a lapoknak és a jó könyveknek, a szellem emberei anyagilag egyre inkább ellehetetlenülnek, a szlovákiai magyar közirás elmocsarasodik etc., etc. Mind-mind olyan téma. amely vitára, véleménycserére ösztönözne egy normálisan funkcionáló szellemi közösségben. íróinknak azonban már évek óta — tisztelet a kivételnek — nincs véleményük a legégetőbb problémákról. S akkor még nem is szóltam azokról a feladatokról, amelyeket a magyar írók a történelem során mindig magukra vállaltak: a szellemi útmutatás, a programok megfogalmazásának feladatát. A szlovákiai magyarság szellemi iránytűk nélkül navigál immár esztendők óta a mindenkori politika által felkorbácsolt tengeren. A megfontolt cselekvésre és a tisztességes összefogásra buzdító szavak helyett alkalmi kikiáltók harsogását halljuk, akik tegnap még egészen mást mondogattak, mint ma, s holnap bizonyára ismét új jelszavakat fognak bömbölni, ha pillanatnyi érdekeik úgy diktálják. Ezek a szélkakasok arra építenek, hogy az emberek általában hamar felejtenek, s nem emlékeznek már arra, ki mit mondott tavaly vagy tavalyelőtt. A politikában talán elnézhető ez a magatartás, de ott is csak akkor, ha akad valaki, aki pontosan emlékezik és emlékeztet a történtekre. A mi szellemi nyomorúságunk abból fakad, hogy alig van független gondolkodású, a nézetei mellett szilárdan kitartó és azokat minden helyzetben vállalni is merő toliforgatónk. íróink többsége — háľ istennek — nem vállalt aktív politikusi szerepet, de sajnálatos módon nem is kamatoztatja ennek a "függetlengésnek" az előnyeit. Sorskérdésekben, közügyekben nem hallatja a szavát, a negatív jelenségekről nem mondja el a véleményét, s olyankor is csendben marad, amikor az egzisztenciájáról van szó. Szomorú ez, nagyon szomorú. LACZA TIHAMÉR A HÉT 3
