A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
A szőke villám... (Egy ember vallomása, aki 16 esztendőn át nem hunyta le szemét) OTTJÁRTUNK Minden futballt szerető zoboraljai gyerek vágya és álma: legalább egyszer az életben a nyitrai vár alatt húzódó labdarúgópálya csodálatos zöld gyepén játszani, kergetni a labdát. Galgóczi Bélának, a nagycétényi ificsapat balszélsőjének a hatvanas évek elején ama titkos álma megadatott. A nyitraiak sasszemű mestere, a néhai csodálatos Balázs Laci bácsi egy nyári diáktornán figyelt fel a szőke balszélsőre. Az átigazolás nem húzódott sokáig, a nagycétényiek hamar felismerték a váratlan lehetőséget, és nem szándékoztak akadályt gördíteni Béla felfelé ívelő útjába. A nyitraiak fiatal szerzeménye sikeresen végezte a nyári felkészülést, sőt szeptembertől megnyíltak előtte a Nyitrai Építészeti Ipariskola kapui is. Belák edző nemcsak játékra, hanem tanulásra is ösztönözte fiait. Béla az őszi idényt a nyitrai ificsapat teljes értékű tagjaként kezdte. Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy akkortájt az ificsapatok egy-egy rangosabb előmérkőzéseit több néző látogatta, mint mostanában a felnőtt csapatokét, így hát a szurkolók a Zoboralján egycsapásra felfigyeltek a tehetséges balszélsőre. Hamarosan a "szőke villám" elismerő nevet kapta, mivel egy-egy lefutását, száguldását a balszélen és beadásait öröm volt nézni. Közben a nagycétényi magyar fiú keményen tanult a szlovák ipariban, vette az akadályokat. Talán túl lelkiismeretes volt, mert a vele egyívásúak, csapattársai az év végén csak "besétáltak" a bizonyítványért, kihasználták a focistáknak kijáró előnyöket. Bélát is biztatták: "Mitől félsz, minek hajtod magad, ha baj van, majd a vezetők elintézik! Focisták vagyunk, vagy mi...?!" Béla azonban egyetlen utat ismert, a lelkiismeretes tanulást. Közben az idő haladt, Béla is kinőtte az ifisták kabátját, zsebében az érettségi bizonyítvánnyal és lábában a sok-sok lefutott kilométerrel, a még be nem lőtt gólokkal, amelyeket, úgy tűnt, a Nyitra színeiben már soha sem fog tudni belőni, mert senki nem kérdezte meg tőle, hogy mire számít a jövőben. A felnőttek edzője nem tartott rá igényt, a vezetőkre bízta sorsát. A kemény és lelkiismeretes évek után a tehetséges, felnőtt labdarúgóvá éredt fiú lelkében összedőlt a világ, nem bírta elviselni, és megemészteni a csalódást... Később, miután felgyógyult betegségéből, még rúgta a labdát egy trencséni, területi bajnokságban küzdő csapatban, majd odahaza Nagycétényben is. Mindannak ellenére, hogy otthon megbecsülték, a legjobbnak tartották, nem tudta elfeledni a csalódást. Még ma is szívesen pályára lép egy-egy "öreg fiúk" mérkőzésen, és kerékpárján lepedálozik néhány kilométert. A faluban számon tartják, rokkantnyugdíjasként tölti napjait... December derekán levelet kaptam Bélától: "Árpikám, én egy nagy lelkibetegség után kigyógyultam, de 16 éven át nem aludtam. Meghívlak, látogass meg, szeretnék veled elbeszélgetni". Nos, ennek a levélnek eredtem nyomába. Az álmatlanság vagy insomnia igen komoly idegbetegségnek a tünete, amit ugyan kezelnek altatószerekkel, ámde Béla szervezete megszokta a gyógyszereket, a kórházból hazakerülve továbbra sem tudott aludni. Közben munkába járt, zsebében az érettségi bizonyítványával csak ácsként tudott elhelyezkedni, nem panaszkodott, eljárt a focicsapat edzéseire, vasárnap pedig ott volt a pályán, mint a többi, kipihent játékos... Nagycétényben Béla már várt bennünket, a 87 esztendős édesanyjával él, bizony nélküle még nehezebben tudná elviselni az életet. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, anyai ágon talán még távolabbi rokonok is vagyunk, így hát bizalommal fordult hozzám: — Mennyi időd van, három napig is tudnék beszélni betegségemről, álmatlanságomról?! Nyugtattam, hogy három napig azért nem maradok, a történetét különben is ismerem. Közben megjött az édesanyja, aki elpanaszolta, hogy Béla szereti a söröcskét, ami nem lenne baj, de a kocsmában a kártyát is kézbe veszi, meg odaáll a pénzautomatához is. Béla bólogatott, elismerte vétkét, és hozzáfűzte, hogy bizony a kártya és az automata sem használ az idegeinek, mert csupa izgalom, hiszen ki nem szeretne nyerni. Beszélgetés közben egy "A" négyes Galgóczi Béla kerékpárjával formátumú füzetet tett a kezembe, a naplóját, amelyben emlékeiről, betegségeiről vall: A 3. és 4. osztályt 1964-ben úgy végeztem el, hogy nem aludtam, de óriási akaraterővel az iskolát befejeztem (...) Végül 1966-ban a nyitrai kórház idegosztályára kerültem, ahol inzulinnal kezdtek kezelni. Miután kikerültem a kórházból, hiába kerestem munkát, olyan egészségügyi látlelettel nem vettek fel sehová. Később találtak nekem munkát egy tervezési hivatalnál, de abban az időben olyan lelkiállaptban voltam, hogy nem tudtam írni, még az olvasás is gondot okozott, egy telefonbeszélgetést sem tudtam rendesen lebonyolítani a belső feszültség miatt. Reggel, amikor munkába indultam, összeestem. Éjszaka nem aludtam, de rémálmaim, látomásaim voltak, sündisznók akartak megölni, amelyek méteres nagyságúak voltak, és más állatokat is láttam (...) Második alkalommal 1970-ben kerültem kórházba, újabb gyógyszereket kaptam, de nem segítettek, inkább megtámadták a szervezetemet. A betegségem, mint említettem 19 éves koromban kezdődött, azóta állandó álmatlanságban szenvedtem, ami 14 évig tartott, de 33 éves koromban nagy örömömre elaludtam, ami úgy 3 percig tarthatott, de a következő éjszakákon ismét Az álló sorban jobbról a második Galgóczi Béla. A felvétel a hetvenes években készült 2 A HÉT
