A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
ÉVFORDULÓ A vámos, aki elaiándéhorta álmait 150 éve született Henri Rousseau A művészet történetének évkönyveit lapozgatva igencsak nagy számban találkozunk zavarba ejtő, nem egykönnyen — vagy semmiképp sem — besorolható személyiségekkel, akiket a szürke hétköznapok világában élő "szolid" kisember szívesen nevez különcnek, szélhámosnak, bolondnak, a gorombább minősítésekről nem is beszélve. Az effajta ítélkezés mindig felszínes és igazságtalan, de tény, hogy a különös alakok meghökkentő panoptikuma nem csupán az "erényes" nyárspolgárok szegényes képzeletvilágában létezik. E panoptikum halhatatlanjai között talán senki sem oly szeretetre méltó, mint Henri Rousseau. Gyermeteg lelkülete, mulatságos naivitása végtelen jósággal, elpusztíthatatlan derűvel párosult. Ez utóbbira kiváltképp szüksége volt: a sors nem kényeztette el, megalázó körülmények között, filléres gondokkal küszködve élte életét a közönyös kortársak elismerésére és szeretetére vágyva. Legtöbb ismerőse habókos vasárnapi festőnek tekintette, s fejcsóválva vagy nevetve emlegették művészi hóbortjait és bizarr álmait. Hosszú éveken át úgy tűnt, festményei sosem hozzák meg számára az áhított sikert: a közönség gúnykacaja a hevesebb vérmérsékletű látogatók dühös kiáltásaival vegyült, az ítészek pedig — ha egyáltalán figyelemre méltatták — rajta köszörülték a nyelvüket, s aligha vigasztalhatta, hogy nem ő az egyetlen, akinek a kortársak értetlenségével és ellenségeskedésével kell dacolnia. Rousseau azonban könnyebb helyzetben volt a földi pokoljárás minden borzalmát intenzíven átélő van Goghnál és Gauguinnél: életszemlélete csodálatra méltó egyoldalúságának köszönhetően mindenben csak a jót és a szépet látta. (Jellemző módon a gúnyos, lekicsinylő megjegyzéseket is az elismerés megnyilvánulásaként fogta föl.) Akárcsak fentebb említett pályatársainak, neki is "meg kellett" halnia, hogy nagyságát felismerjék. Az 1844. május 20-án Lavalban (Észak-Franciaország) született Rousseau-t a mégoly kivételes képességű jósnő sem biztathatta volna fényes jövővel. Élete úgyszólván eseménytelenül, szegényes, kopott díszletek között telt: tisztviselő volt az egyik párizsi vámhivatalban, akit kollégáitól leginkább az különböztetett meg, hogy idejének jelentős részét álmodozással és ábrándozással töltötte, s olykor-olykor rajzolt. A több vonatkozásban is szellemi rokonának tekinthető Csontváryhoz hasonlóan ő is negyvenéves korában kezdett el festeni; kilenc évvel később nyugállományba vonult, hogy minden idejét és energiáját a művészetnek szentelhesse. Vágya azonban csak részben teljesült: szűkös körülményei arra kényszerítették, hogy zeneleckéket adjon a környékbeli gyerekeknek — Rousseau ugyanis nemcsak az ecsetnek, hamem a hegedűnek is "mestere" volt, az általa rendezett baráti összejöveteleken rendszeresen a saját kompozícióit (is) játszotta. Ajtalán a neve mellett az alábbi felirat volt olvasható: "Rajz-, festő- és zeneművészeti akadémia. Magánórák. Mérsékelt tandíjak." Egyik legmeghatóbb önvallomása volt e néhány szó. Valójában Rousseau-t fényévnyi távolság választotta el mindenfajta akadémiától. 1895- ben papírra vetett önéletrajzában így ír az "iskoláiról": "Egyetlen tanítómestere a természet volt, csak hébe-hóba kapott tanácsot Gérome-tól és Clémenttól." Nem említte, hogy a Louvre-ba is eljárt a klasszikusok műveit másolni, ez azonban nem változtat a lényegen: a vámosból lett festő ízig-vérig autodidakta ... a született néma megszólal ha bűvkörébe kerül a vak letépi szeme hályogát mert látni akarja a sosem volt és múlhatatlan világot amit Párizs árnyékában egy finánc kezevonása idézett fel (Kassák Lajos: Henri Rousseau) volt, akinek az ecsetjét álmai, sugallatai, ösztönei és megérzései irányították. Ars poeticája ugyancsak az említett önéletrajzban olvasható: "... az a szándéka, hogy egyik legjobb realista festőnk legyen. Különös ismertetőjele: borzas szakállat visel, és már régóta a függetlenek közé tartozik, mert az az álláspontja, hogy a művészet jóra és szépre vágyó úttörőinek biztosítani kell az alkotás legteljesebb szabadságát." Tiszteletre méltó és rendkívüli becsvágyról tanúskodó célkitűzését nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Az "alkotás legteljesebb szabadságát" illetően talán fölösleges is külön hangsúlyoznunk, hogy Rousseau minden idők legfüggetlenebb, legszuverénebb művészei közé tartozik. Számára az irányzatok és a dogmák, a divatok és a kánonok gyakorlatilag nem léteztek; Saint-Exupéry kis hercegének szavaival élve "a szívével látott", s így őrizhette meg felnőttként is a gyermeki látásmód utánozhatatlan eredetiségét, hasonlíthatatlan báját és megható ártatlanságát. S ezért nem válhatott a "legjobb realista festők" egyikévé: szabatosan, maximális pontosságra törekedve akarta ábrázolni a környező világ jelenségeit, alakjait és tárgyait (modelljeiről éppúgy méretet vett, akár a szabói), de varázslatos ecsetje nyomán a leghétköznapibb jelenet, a legérdek-H. Rousseau: Önarckép tájban telenebb objektum is költői látomássá változott. Határtalan fantáziája újjá alkotta a valóságát, új világokat teremtett. Képeit szemlélve a mese és az álom, a mágia s a tiszta költészet birodalmába lépünk; a képzelet hatalmának hirdetője volt, akinél egyet jelentett a Csodálatos és a Szép — nem véletlenül rajongtak érte a szürrealisták, s őket megelőzően az avantgarde hőskorának főszereplői: Picasso, Braque, Apollinaire és Max Jacob, Delaunay és Andre Salmon. 1908-ban Picasso híres műtermében, a Bateau-Lavoir-ba >soda- Hajó) különös bankette. .-cr.zeziek a tiszteletére, amelyen — igaz, némileg "dadaista" szellemben — fergeteges ünneplésben részesítették az öreg festőt, akinek talán ez volt élete legboldogabb napja. Apollinaire egy megható alkalmi költeménnyel köszöntötte, az Éljen Rousseau! vidáman zengő soraival: Látod, itt vagyunk mind hírneved ünnepelni S hogy méltón köszöntsünk, bort hozott Picasso. No, igyunk hát! Ne maradjon belőle semmi! S kiáltsuk: Éljen, éljen a drága Rousseau! Rajta hát! Koccintsuk össze a poharunkat! Hadd támadjon fel újra a jó francia kedély! Félre minden gonddal, ne felhőzze bú a homlokunkat! Iszom én is, Rousseau, és kívánom, sokáig élj! (Keszthelyi Rezső ford.) A poéta kívánsága azonban nem teljesült: a Vámos alig két évvel később, 1910. szeptember 2-án egy külvárosi kórházban elhunyt. A Karneváli este, az Önarckép, a Háború, az Alvó cigánylány, a Kígyóbűvölő, a Sévres-i Híd, a Jaguár megtámad egy lovat, az Álom s megannyi más lenyűgöző remekmű alkotója, a kincseit tékozlón osztogató naiv (?) festő sírkövére századunk szobrászatának nagy mestere, Constantin Brancusi véste föl a sírfeliratot, amely — természetesen — Apollinaire tollából származott. Figyelj ránk kedves Rousseau Eljöttünk köszönteni téged Delaunay a felesége meg Queval úr és én Kérünk ne vámold meg csomagunk az ég kapujában Festéket ecsetet és vásznat hoztunk Hogy fesd le az igazi fény szent nyugalmában Miként egykor az én arcképemet A csillagok arcát. (Keszthelyi Rezső ford.) Mi tagadás, fájlaljuk, hogy sosem tudhatjuk meg, milyennek látta Rousseau a csillagok arcát. De lehet-e nagyszerűbb vigaszunk, mint a tudat, hogy egy egész világot hagyott örökül? Vámos létére mérhetetlenül gazdaggá tette embertársait — valóban különös szerzet volt... G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 15