A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
EGTAJAK O O Ambrus Zoltán lllfHHZ] Halász Eva illusztrációja Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést, vagy megmásíthatatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyulnak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az ember nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világismeretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatosán finom szaglásról tesznek bizonyságot. — Nekem volt egy kutyám — szólalt meg egy úr, aki előbb sokáig hallgatott —, a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert a tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításba tört ki, viszont a pénzes levélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott körülötte, s kikísérte egészen a lépcsőig. — Ön csúfolódik velünk — szólt egy fiatal asszony, aki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez, menni. Akkor látta először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: "ez az". — Nem, nem csúfolódom — felelte Dárius gazdája. — De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: "csodálatos!" — s nem jut eszünkbe, hogy a legtöbb álomkép megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele s megbocsátjuk neki, hogy amíg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetetlen. Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig. Hétéves koromig — kezdte — elég boldog fiatalember voltam. Egy vasúti állomáson nőttem fel, ahol az apám volt az első személy; az állomásfő. A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építőanyag nem került annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint roppant csarnokok élnek az emlékezetemben. Ma talán kicsinyelném ezeket a rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi, gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban. S ahogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson veszteglő vasúti kocsi. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk, de azért Péntekemmel, a pályafelügyelő fiával, minduntalan belopóztunk valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű, képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt. Nyáron végre enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba ismerősük, a szőke kisfiú. A békák és a hétéves kisfiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam kovákoló játszótársaimat. Ők is érdeklődtek papírhajóim iránt. Mondom igen elégedett voltam hétéves koromig; a kisgyerekek boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak. Hétéves koromban megismerkedtem a fájdalommal. Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom, micsoda mulatságon. A cécón megjelent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok táncoltak, az álmosabb apróságokat lefektették a rögtönzött ruhatárba. Engem valami rossz szellem ébren tartott. Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva jött, egy szőke lány mögött, aki az apámmal sétált karonfogva. Ez a szőke lány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hívták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S ahol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a nevetésétől. Szeretett danolászni, s az ilyen összejöveteleken vacsora után kettesben szoktak énekelni: ő meg az apám. Az apámnak szép bariton hangja volt: mindenki szívesen hallgatta őket. De én sohasem szerettem, hogy együtt énekeltek. Nevetgélve jöttek; engem, aki egy kuckóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, s én épp azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyű nyíl fúródott volna a szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt: — Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül. — Kezet rá! — felelt Nelli. S megint nevettek. Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szívembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett, s valami végtelen bágyadtságot éreztem. Ha még egyszer megházasodik!... S az én szép fiatal anyám?!... Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg mégegyszer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte mami a szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra megriasztott. Akkor megígértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni, soha! Nem fog itthagyni bennünket! Akkor egy rajztól rémültem meg, amelyet valami képes újságban láttam. A gyerekek sírva állják körül becsukott 16 A HÉT
