A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
SORSOK AZ ÓCEÁNBAN — Sokkal inkább, mint az egészségesek? — A tapasztalatom azt mondja, igen. Amikor ide kerültem, az volt az egyik első benyomásom, hogy ők igenis jobban tudnak szeretni, s mi ezt teljes mértékben nem tudjuk viszonozni, hiszen nekünk családunk van, gondjaink vannak, elintézni való ügyeink, munkánk, míg nekik csak mi vagyunk, s az összes szeretetüket nekünk adják. Sokszor nem is érdemeljük meg. Mint minden mást, ezt is meg kell szokni. Bevallom, nekem kezdetben furcsa volt, ám egyben kellemes érzés is. Persze tudatosítani kell, hogy ezek az emberek nap nap után várnak bennünket, tőlünk remélnek oltalmat, segítséget... — Végül is olyan ez, mint egy sziget az óceánban, ahol ugyan zajlik az élet, de végeredményben nem történik semmi. Ezt csak a kívülálló látja így, vagy pedig valóban így van? Pálmay Tibor némi gondolkozás után válaszol: — Körülöttünk valóban zajlanak az események, ám meggyőződésem, hogy az itt dolgozó emberek az otthon számára hullámtörőt jelentenek. Az itt élő emberek egyelőre, szerencsére, nem érzik, hogy az állam költségvetése hiányos, hogy egyre kevesebb jut az egészségügyre, szociális juttatásokra. Egyébként szervezetek és magánszemélyek is támogatnak bennünket, s ez jó dolog. S hogy itt nem történik semmi...? Éppen ellenkezőleg. Itt nagyon is zajlik az élet... — Csak éppen másképpen, mint "kint"? — Szinte már közhely, annyit emlegetjük, hogy ez itt egy külön világ. Az itt lakóknak megvan a maguk külön elképzelése a világról, megvannak a maguk törvényei, egymáshoz is ragaszkodnak, s tisztelik egymást. Vannak szobák, ahol hárman-négyen laknak együtt. Előfordul, hogy valamelyik megbetegszik, s ez a többin rögtön meglátszik, mert szeretik egymást. Ha valamelyik kórházba kerül, a szobatársaknak nagyon hiányzik. A "kinti" életben mi bizony sokszor nem hiányzunk egymásnak, még a rokonok is elrohannak egymás mellett. — Ennek ellenére sem irigylésre méltó az itt dolgozó személyzet, nővérek, ápolók munkája, hiszen mindenre fokozottabban kell odafigyelni... — Az itt élő emberek mindenből többet igényelnek: a gondoskodásból, az odafigyelésből, a szeretetből... Talán ellentmondásosnak tűnik — mondja Bajnok Istvánné —, mivel az otthon lakói végeredményben igénytelenek, mégis többet kell nekik "nyújtani", mint azt gondolnánk. Hiszen ha szeretettel vagyunk irányukban, akkor ők is nyugodtabbak. Nekünk még akkor sem szabad ingerültnek lennünk, ha a lakónak rossz napja van és agresszívabb, hiszen jó szóval hamarább célba lehet érni. — Gondolom van néhány nehezebben "kezelhető" lakójuk is, aki nap mint nap gondot jelenthet... — Valóban így van, és intézeti sétánk során tapasztalni is fogja — mondja az igazgató, miközben tovább kísér az otthonban. — Van néhány olyan lakónk, aki egyáltalán nem kezelhető. Szellemi fogyatékossága olyan természetű és olyan fokú, hogy bizonyos időszakban dühkirohanásokban is megnyilvánul. Ezek a lakók ilyenkor képesek kárt tenni önmagukban, társaikban, az itt dolgozó alkalmazottakban is. Mivel itt csak nők foglalkoznak a lakókkal, bizony ezeknek a nővérkéknek, ápolóknak nagyon nehéz a helyzetük. Gondoljuk el, például az egyik ilyen lakónk nyolcvanöt-kilencven kiló, fizikailag teljesen egészséges, viszont szellemileg olyannyira fogyatékos, hogy egyáltalán nem ura tetteinek. Gyakran előfordul nála, hogy ha rossz napja van, dühkitörésében a falba, a radiátorba veri a fejét, akár maradandó sérülést is okozhatva ezzel önmagának, esetleg másoknak. Itt említeném meg azt, hogy a járás illetékes elöljárói részéről nem mindig nyilvánul meg kellő segítség... — Miért? Mire lenne szükség? — Szükségünk lenne egy szivaccsal, bőrrel kibélelt szobára, ahová arra a bizonyos időszakra betehetnénk a beteget, amíg meg nem nyugszik, s ahol nem tudna önmagában kárt tenni. Erre kellene anyagi fedezet. Beadtuk már a kérelmünket írásban, amit továbbítottak a minisztériumba, ám választ még nem kaptunk. —• Mennyi pénzre lenne szükségük? — Laikusként megítélve körülbelül 40 ezer koronára. — Mondja, az itt dolgozók sohasem félnek? — szegezem neki az igazgatónak a kérdést. Némi gondolkozás után válaszol: — A többiek nevében nem beszélhetek, de a nővérkék biztosan félnek, főleg éjjel, amikor csak ketten szolgálnak. Ez az intézet a város szélén van, csak a telefon köti össze vele, és itt van nyolcvan szellemi fogyatékos nő, akik közül néhány bármikor olyan állapotba kerülhet, hogy kezelhetetlenné válik. Félnek, ez vitathatatlan. Ám éppen ezért nagy bátorság a részükről, hogy végzik ezt a munkát annak ellenére, hogy az anyagi megbecsülés csekély. Durván háromezer koronáért dolgoznak itt éjjel is, hétvégeken is. Úgy gondolom, hogy ez a fizetés méltánytalanul alatta van annak, amit megérdemelnek. Az intézetben bolyongva be-bekukkantunk különböző helyekre. Az egyik helyiségben középkorú nőt találunk védenceivel. Mint megtudom, Sánta Júlia az egyik legtapasztaltabb nevelő, aki évek óta foglalkozik az ún. legnehezebb csoporttal. A helyiség akár egy óvodai szoba. A falakon színes papírból kivágott minták, figurák, rajzok, írott és nyomtatott betűminták. Sánta Júlia mindenkivel külön-külön foglalkozik. Van, akit nagy nehezen megtanított a betűvetésre, ám van olyan is, akinél eredménynek számít, ha megtanul egy kört rajzolni. A csoportban akad javakorabeli asszony és fiatal nő is, süketnéma és szellemileg olyannyira fogyatékos is, aki a legprimitívebb szinten sem volt képes megtanulni beszélni. Kommunikálni mégis tud. Én ugyan nem értem, ám Sánta Júlia azonnal "lefordítja" nekem, mit is akar védence közölni. Kiderül, boldog, mert vendég érkezett, s szeretné, ha megdicsérném a csoport aznapi alkotásait: a falon lógó "absztrakt" rajzokat, a vonalas papírra rótt reszketeg betűket, a színes papírokból kivágott térítőkét, s a be nem fejezett kézimunkákat. Amikor megdicsérem teljesítményüket, artikulátlan, ám mégis érthető hangokkal ad kifejezést örömének. A nevelőnő megsimogatja arcát. Jöttömre spontán "kultúrműsort" produkálnak a csoport tagjai. Egy éltesebb asszony gyermekmód jelentkezik, s miután engedélyt kap, mély átérzéssel előad egy versikét, amelyet nagy tetszéssel és tapssal jutalmaznak a többiek is. — Mindenkinek "testreszabott" munkát kell adnom — magyarázza a nevelőnő. Amíg az egyik a betűket rajzolja, addig a másikkal mást csinálok. Mindenkinek le kell kötnöm a figyelmét, mert márképp nem megy. Viszont ha látom, hogy valamelyiküknek "rossz" napja van, nem erőltetem a munkát. Nem lenne semmi értelme. Délelőtt lévén a nővérek szobájában is nagy a készülődés az ebéd előtti orvosságosztásra. A két ügyeletes nővért munkájukban zavarom meg. Arról faggatom őket, vajon nem vágyódnak-e el más helyre dolgozni. Mind a ketten nemmel válaszolnak, bár elismerik, hogy az anyagi "megbecsülés" nem éppen a legjobb. Többet is elbírna a pénztárcájuk, mégsem hagynák itt ezt az otthont. Részben megszokásból, részben azért, mert megszerették a lakókat. Közöttük bizony vannak olyanok is, akik még a legalapvetőbb dolgokat sem képesek maguk körül elvégezni. Ám vannak olyanok is a lakók között, mint például Terézka, aki állandóan a nővérek körül sündörög, s bár felnőttként kétévesnek gondolja magát, olyannyira vidám és szeretetreméltó, hogy a nővéreket nap mint nap "kárpótolja" a másféle kudarcokért. A kívülről érkezett látogató, vendég természetesen csupán benyomásaira hagyatkozhat akkor, amikor egy ilyen intézményről, otthonról ír. Sok minden bele sem fért, férhet e néhány oldalas cikkbe. S talán ezért kellene gyakrabban írni róluk, akik másokra vannak utalva, s azokról is, akiket nem nagyon fizetnek meg a munkáért, amelyet a rájuk bízott emberek érdekében végeznek. Pálmay Tibor igazgató szerint akár az erkölcsi elismerés is jól jönne olykor-olykor, mert a hétköznapok hétköznapokra rakódnak, s kapaszkodóként a mindennapokban jó szolgálatot tehet egy-egy elismerő szó, biztatás. L. DUSIK ÉVA Ui. A cikk megírása után értesültünk arról, hogy egy ismeretlen adakozó húszezer koronát ajánlott fel az intézmény javára. A HÉT 13
