A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-03 / 23. szám
EGTAJAK MARIAKÉ nl°°täS3$g$ól BIRO LAJOS (1880-1948) A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást vetett a tükörbe, és megállapította, hogy ez a kalap áll neki a legjobban, belemosolygott a tükörbe, és szótlanul indult kifelé. — Marianne — szólalt meg az anyja kétségbeesve —, hová mégy? Magam pakoljak? — Igen, mama — felelte Marianne —, pakolj magad. Az anyja kiegyenesedett, és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett a fejével, és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta: — Bizonyosan megint... Marianne félbeszakította: — Igen, mama, megint a teraszra megyek, megint mister Williamsszel fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni... és te igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben. — Az én érdekemben? — Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem. Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot, és intő hangon mondta: — Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor, és csak pénzt akar. Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a mosolygás. — Csak nevess — mondta haragosan —, azt hiszed, mindig te vagy az okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember kalandor... Ha glasgow-i gyáros volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki, Ka-lan-dor! Érted? — Édes mamám — felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen —, hát azt hiszed ez nekem sohasem jutott eszembe? — Annál rosszabb! — Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott, és én rögtön írtam Viktornak Pestre, és rögtön írattam vele egy nemzetközi hiteltudósító irodának. — Mi-i-i? — Felvilágosítást kérettem mister Joseph Williams glasgow-i gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitűnőbb információkat kaptam. Elsőrangú referenciák! Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának, és mosolyogva kiment a szobából. Lement a teraszra. Williams már várta. Elébe ment, megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terasz sarkába, a kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosán, őszi napfényben ragyogva terült el a tenger. Hallgattak. Néztek ki a tengerre. — Este utaznak? — kérdezte azután Williams. — Igen, este utazunk — felelte Marianne. Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte tekintetét, azután elfordult, és ismét kinézett a tengerre. — Milyen szép napok voltak ezek — szólt halkan Williams. — Csodaszépek — mondta melegen és halkan Marianne. Állandóan kinézett a tengerre. — Most elválunk egymástól — szólt Williams. Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott. — Miután úgy összebarátkoztunk. Marianne feléje fordult, és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal intett igent. Azután ismét komoly lett az arca, és komolyan elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a tengerre. Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a tenger felé fordult, és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett maga elé. A leány egyszer-kótszer óvatosan rápillantott; Williams láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de amikor az idő múlt, és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét. — Na — mondta —, búcsúznunk kell, és most felmegyek majd. Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még. — Nem lehet — felelte Marianne —, akárhogy szeretném is. Segítenem kell a mamának. — Még csak egy kicsit!... Marianne várt, ismét csak hallgatás következett. — Mi — mondta Marianne azután — soha többé nem fogjuk látni egymást. Milyen különös... — De nem...nem... — dadogta elpirultan Williams. — De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket. — De nem...kérem...nézze... ez lehetetlen... — De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell vennie. Soha többé nem találkozunk. 16 A HÉT
