A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-03 / 23. szám
ÉGTÁJAK Z. Németh István / A remete éneke Jöttek, nem szóltak, telkemmel mit akarnak, becsavartak a legtisztább ruhákba. Hagyták elszomorodni a gyermeki jóságot bennem, vigyáztak rám, legyek engedelmes árva. Ma már a Napnak cseppjeihen keresem a látást. Minden ragyogásból kilép O, s rám szól. Súlyos az életem, a létre megérett. Cseresznyét csemegézem a mennyei tálból. Szolgáltam bölcseket és nagyon ostobákat. Sanyarogtam, végén egy eldugott világnak. Most jő valami egészen más, testem sajog bele. A Teremtés befogad, részének lenni érdem. Megnövök, a csillagokat veri térdem. Fogadj be, Gondolatok Szent Gyűjtőhelye! — Soha többé... Marianne rátette a kezét a terasz párkányára, mintha fel akarna állni. Puha, fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams feléje hajolt... most ráhajol... most megcsókolja!... Nem csókolta meg. Visszadölt a székében, és halkan mondta: — Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga nem sajnálja? Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott, és nyílt, tiszta, nagy szemekkel nézett rá. — Isten vele! — mondta. A kezét nyújtotta neki, és pillantása elborult. — Isten vele! — mondta újra. Williams felállott, és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott; Marianne megrázta a kezét, és nagyon melegen és barátságosan mondta. — Isten vele! — De...írnom...szabad? — kérdezte Williams. — Ó...ha kedve van rá... Ha valami történik magával, írja meg; én is megírom, ha van valami esemény az életemben. Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett, és látta, hogy Williams gondolkozva néz maga elé, ezután törpengve sétál fel és le. Ez nem ér már semmit — gondolta. Benyitott a szobájuka. — Nos? — kérdézte az anyja. Marianne megrázta fejét. — Semmi — mondta — , egyelőre semmi. — Egyelőre? — kérdezte gúnyosan az anyja. — Sohasem látjátok egymást többé. — Én is ezt mondtam neki — felelte Marianne. — No, hát akkor! — Várjunk... Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, és ez a pár szó nagyon meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott, és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét, és Marianne gyanakodva kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig, de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, akinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást, és rosszallóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap elolvasása után. Tíz nap múlva Párizsból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párizsi levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült, és hosszú levelet írt. Szólt a levél Williams úrnak Glasgow-ba; mire hazaérkezik, már ott várja majd az asztalán. írnom kell magának — szólt a levél—, ó, nem azért, hogy válaszoljak rövid úti híreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne is válaszoljon — általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá; teljesítenie kell ezt a kérésemet; eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá, mert meg kell mondanom, most elmondhatom már, és el kell mondanom, mi volt az én számomra az a két hónap, amit együtt töltöttünk. Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, és nem is szabad többé egymást látnunk, hogy én most megmondhassam, és mert én most megmondtam, hogy a számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem, és hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy megmondjam, és írnom kell, mert az én számomra az élet... Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem, és hogy amilyen kevéssé szabad valaha látnunk egymást — nem tudnék a szemébe nézni —, annyira az élet értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam... Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasa és borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja. — Mit írtál? — Williamsnek írtam. — Mit? — Megírtam neki, hogy szeretem. — Megőrültél? Marianne mosolyogva rázta meg a fejét: — Nem. — A levelet nem engedem elküldeni. — De igen. A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél. Itt ülök a kertünkben, és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a fáról. Csodaszép, meleg ősz van, és azt kérdezem magamtól, nem a legteljesebb boldogság-e így élni nyugodtan, nyitott szemmel álmodva, egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben. Belenézek a lelkembe, és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy te szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas boldogság, de betölti a lelket... Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét múlva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. Williams engedelmet kért, hogy ő is írhasson. Nem — felelt erre Marianne —, nem szabad nekem írnia. Soha többé nem szabad találkoznunk, és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én hallgatok el. Én csak akkor irhatok, én csak akkor mondhatok el mindent, ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a múlt, ha személytelenné válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül elmondani, mennyire szeretem... — Marianne — mondta neki az anyja, aki értesült a dologról —, te olyan ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad felelnie! Marianne komolyan felelte: — Nem, jó ez így... A férfiak nem tudnak hallgatni. Pár nap múlva újabb könyörgő levél érkezett Williamstől. Marianne azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott. Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgow-ba a szerelméről, a leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez, és a levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét, és Williamstől semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a postát, és ekkor pár napra elveszítette a türelmét és maga felett való uralmát. Sokat sírt és szomorú volt, és egy napon a földhöz vágta a tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes hétig nem. — Na, lemondtál végre róla? — kérdezte az anyja. — Ugye, hogy ostoba voltál? Mariannenak könnyes lett a szeme, és kiment a szobából. Egy perc múlva azonban sikoltvä, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott. — Nemhiába tiltottam el neki — mondta kacagva és könnyes szemmel—, nemhiába tiltottam el annyiszor... — Mit? — kérdezte az anyja bámulva. — Hogy idejöjjön. — És most idejön? Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: "Holnap érkezem. Williams." — Idejön — mondta boldogan Marianne. — De... de hogyan? — Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen. Illusztrációs felvétel: TÓTH LEHEL A HÉT 17
