A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
GONDOLKODÓ Magyar nyelvi ä különfejlődés m a Kárpát-medencében (3) A szórványhelyzet szintén jól ismert mind Szlovákiában, mind a Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken (Szlovéniában és Burgenlandban is bizonyára). Szórványtelepüléseken az elköltözés és az asszimiláció miatt gyorsan fogy a magyar népesség, néha egyetlen család vagy néhány család őrzi még omladozó, ritkán használt templomát, és őrzi ritkán használt, szétmálló anyanyelvét. Erdélyben ez tapasztalható a Nagy-Szamos mentén, a Belső-Mezőségen, az Alsó-Maros mentén, de Kolozsvár közvetlen közelében is. A nagyvárosok magyar népességét, kompakt csoportjait is szétszórta a demográfiai arányokat tudatosan megváltoztató urbanizáció és iparosítás. így az e városok lakótelepein szétszórtan élő városlakók is szórványhelyzetbe kerültek (a Székelyföldet kivéve minden erdélyi városra ez jellemző, de nem hinném, hogy más volna a helyzet Kassán vagy Pozsonyban sem). (4) Végül minden utódállamban jelentős a magyar emigránsok száma az egyes országok fővárosában és a magyar nyelvterülettől távol eső tartományokban. A fiatal értelmiség tudatos és tervszerű szétszórása része volt a korábbi asszimilációs politikának. Ez a helyzet nem különbözik lényegesen a nyugati emigráns magyarokétól. Amennyiben talán kedvezőtlenebb, hogy a napi politika ingadozása, a hatalom gyákori intoleranciája és az állandó hungarofóbia miatt bizonyára nehezebben élik meg magyarságukat, esetleg rejteniük kell anyanyelvűket. Bár az is lehet, hogy emiatt erősebb a nyelvhez való belső kötődésük, ragaszkodásuk. A helyzet általános jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy utaljunk a vallás és az anyanyelv közötti eltérő típusú kapcsolatokra. Az általános tapasztalat az, hogy ott, ahol a magyarokat anyanyelvükön kívül vallásuk is megkülönbözteti, elhatárolja a környezetüktől, ez kettős védelmet jelent. Ahol vallás tekintetében nincs különbség a többségi és a kisebbségi nyelvet beszélők között, ott a nyelvcsere gyorsabban végbemegy: gyakoribbak a vegyesházasságok, a templom szinte észrevétlenül már nem az anyanyelv, hanem az államnyelv otthona lesz, a templomi beszéd, a ritualizált szakrális nyelv: az ima, a zsoltár, a prédikáció nem az anyanyelvhasználat követendő mintája lesz, hanem maga is a többségi nyelv hatalmi presztízsét növeli. (...) (5) A határon túli régiók magyar nyelve rétegződésében is eltér az anyaországitól. Peremhelyzetüknél és elszigeteltségüknél fogva regionálisabb, nyelvjárási vonásaik erőteljesebbek. A beszélők egy része (különösen a szigetek és a szórványok magyarsága) nem is ismeri anyanyelvének más változatát, csak anyanyelvjárását (a moldvai magyarokra pl. ez általában jellemző). A köznyelv és a kisebb városi települések nyelve is erőteljesen táji színezetű (pl. a Székelyföldön). (...) De minden határon túli regionális köznyelv magán viseli az elszigetelődés és a divergens változás jegyeit is. Az egyetemes magyar nemzeti nyelv írott és beszélt változatában csak vékony rétegben van jelen: elsősorban a szépírói nyelvben, aztán a színházi előadások nyelvében. Az oktatás és az egyházi szolgálat nyelve sem mentes a táji elemektől, a sajtó és a tömegkommunikáció pedig gyakran éppen forrása némely nyelvi fertőzésnek. (...) (6) Az anyanyelv méltánytalan jogi helyzete miatt némely belső változatai szinte teljesen hiányoznak vagy erősen magukon viselik a kevertnyelvűség tüneteit. Mivel az anyanyelv kívül reked a hivatalos használat körén, kisebbségi körülmények között nincs hivatali változata; és mivel a szakoktatás az állam nyelvén történik, nem ismertek vagy csak töredékesen ismertek a magyar szaknyelvek. A szaknyelvi elkülönülés egyébként már az elemi és általános iskolai tankönyveknek az anyaországitól eltérő nyelvezetével elkezdődik. A hivatalos nyelv kategóriáját a hatalom gyakran kiterjeszti, publikusként értelmezi, és ezen az alapon korlátozza vagy tiltja az anyanyelv nyilvános használatát, tiltja a magyar helységneveket, előírja a hivatalos névhasználati formát, némely iskolai tantárgyakat nemzetinek minősítve, korlátozza az oktatás anyanyelvűségét. Rendszerint tiltják az államnyelven kívül minden más nyelv használatát a hadseregben és fegyintézetekben. Mindez együtt jelentős mértékben leszűkíti az anyanyelvhasználat körét, csökkenti pragmatikai, használati értékét. A tiltással gyakran együtt jár a megalázás, a megfélemlítés. Ilyen körülmények között a beszélő saját anyanyelvén belül szűk körben és botladozva mozog, korlátozott a nyelven belüli "többnyelvűsége", az anyanyelven belüli kódváltás képessége. Nem a természetes diglosszia jellemző rá, hanem a kétnyelvűség. (7) Tévedés Volna mégis azt föltételezni, hogy a határokon túl mindenki kétnyelvű. A kétnyelvűség mindenütt jelen van az oktatásban és az adminisztrációban, ilyen értelemben a tömbmagyarságban nem ritka egynyelvűség is "fertőzött". Általános a kétnyelvűség a szórványokban, szintén általánosnak mondható a tömbökön kívüli városi településeken; gyakoribb mindenütt a férfiak, mint a nők körében. Az értelmiségiek mind kétnyelvűek, a műszáki értelmiségiek kétnyelvűségében pedig többnyire az államnyelv dominál. Van egyfajta nemzedéki kétnyelvűség is. Életkor szerint változik, hogy až államnyelv vagy az anyanyelv a domináns. Valószínűleg általánosítani lehet azt a megállapítást, hogy a korai gyermekkor és az idős kor egynyelvű, vagy legalábbis ebben az életkorban az anyanyelvjárás) dominál az egyén nyelvtudásában és nyelvhasználatában. A moldvai magyarokról például már a múlt századi leírásokból azt olvashatjuk, hogy a 30 évesnél fiatalabbak nemigen tudnak magyarul. Ezt írták le századunk harmincas éveiben, aztán az ötvenes években, és ezt tapasztalják a mai kutatók is. Elvben, ha nem számolnánk a nyelvi dominancia életkor szerinti módosulásával, sőt az időskori egynyelvűsödéssel, akkor a moldvai magyaroknak és más nyelvi szigeteknek, szórványoknak rég el kellett volna tűnniük. A kétnyelvűség motivációi között első helyen szerepel az eltérő nyelvi környezet és a beszélőnek az ezzel kapcsolatos közvetlen érdeke. Ez a feltétele a szocializációnak és a családon kívüli kommunikációnak. A szocializációs érdek végül az érvényesülés vélt vagy valós esélyeit növeli, és egyfajta lojalitás Is kifejeződik benne. Még akkor is, ha ezt a lojalitást a hatalom ritkán honorálja, és a másnyelven való könnyebb érvényesülés is gyakran illúziónak bizonyul. Tény viszont, hogy az említett magyar tömböket kivéve, vegyes közösségekben a kétnyelvűség természetesen alakul, természetes kollektív kétnyelvűség jön létre. Ritkább az intellektuális indíttatású önkéntes kétnyelvűség. Általános viszont, hogy kisebbségi környezetben elrendelik, sőt erőltetik a kétnyelvűséget, de csak a kisebbségiek kétnyelvűségét. Kissé túlozva és ironizálva: már a szülőszobában azzal fogadják az újszülöttet, hogy ez még nem tud románul (szlovákul, szerbül stb.)? A bölcsődében, két-három éves korban mindenképpen megkezdődik az egész életen át tartó számonkérés. Ennék a többségi magatartásnak tulajdonítható, hogy nincs módszeres nyelvoktatás, és sokan nem tanulják meg (jól) az államnyelvet. Mivel idegen nyelvnek nem minősíthető, az államnyelvet ugyanolyan program szerint oktatják, mint az anyanyelvet, egyre türelmetlenebb számonkérés kíséretében. Ha tehát a gyermek nem spontánul válik kétnyelvűvé, akkor nyelvtudása nagyon gyenge lesz. (Saját szülői tapasztalatomból is mondom, hogy az iskolai módszeres nyelvtanítás hiánya még a spontánül megszerzett nyelvtudást, kétnyelvűséget is megzavarhatja.) A kétnyelvűség a nyelvek szellemi határán és földrajzi perifériáján a sejtekéhez hasonló áteresztő hártyaként működik. Ideális esetben — és ezt nevezem szimmetrikusnak *-eza hártya mindkét irányban áteresztő. Kisebbségi helyzetben ez ritkán tapasztalható. Vannak mégis kisebb vidékek és falusi közösségek, ahol évszázadok óta egyenértékűként használják a két nyelv helyi nyelvjárását, és itt a kétnyelvűség mindkét irányban áteresztő. A kisebbségi kétnyelvűség jellegzetesen aszimmetrikus, így féligáteresztő hártyaként funkcionál. Ez az aszimmetrikus jelleg megnyilvánul többek között abban, hogy az államnyelv tölti be a közös kód szerepét; hogy a kisebbségiek nagy hányada kétnyelvű, a két nyelven túl a két kultúrát is viszonylag jól ismerik, a többségiek viszont egynyelvűek, és emiatt a köznapi közléshelyzetekben vegyes lakosságú vagy magyar többségű vidéken ők kerülnek hátrányos helyzetbe; az információáramlás is egyirányú: természetesen halad az államnyelvtől a kisebbségi felé, fordítva jóval kisebb mértékben. Az egyirányú közlés, a nyelv nem ismerete (a szaktudomány szintjén sem: a hungarológia alig ismert stúdium az utódállamok — akadémiai intézményeiben), a teljes tájékozatlanság a magyar irodalomban, nyelvben, kultúrában mind a magyarellenességet táplálja, és olyanszerű magatartást eredményez, mint amilyen a gyarmatosítóké volt. A kisebbségieket néha a teljes tájékozatlanság jóhiszeműségével akarják megszabadítani mások számára megtanulhatatlan anyanyelvűktől, barbár szokásaiktól, heroizált múltjuktól, mítoszaiktól, szóval civilizálni akarják őket. (Folytatjuk) 14 A HÉT
