A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
INTERJÚ Közös gondunk: a nyelvtanulás Egy-egy állás, a nyomában megteremthető egzisztencia, sokszor csak nyelvtudással érhető el. A házát, nyaralóját külföldieknek kiadó embernek, a kiskereskedőnek ugyanolyan fontos a nyelvtudás, mint a külföldi kapcsolatokra törekvő tudósnak. Az első kérdés: melyik idegen nyelvet tanuljuk meg? Ma a vezető világnyelv az angol, azt szinte mindenki tanulja. A többi nagy nyelv, "regionális világnyelv", például a német, a francia, az orosz. A nyelvtanulás lehetőségei azonban nem mindenkinél s nem mindenhol egyformák. Az emberek elfoglaltsága lehet túl sok, túl kevés; túlságosan merev időpontokhoz kötött vagy rugalmasan változtatható. A fővárosi vagy vidéki, falusi emberek lehetőségei is eltérőek. A nyelvtanítás intézményei: az iskolák, a tanfolyamok — ha vannak is — nem kínálnak mindenkinek egyformán megfelelő módszereket, időkereteket, nem idomulnak a nyelvtanulók nagyon is egyéni tanulási, előhaladási helyzetéhez, megtorpanásaihoz. S megannyi más kérdés vár megoldásra: miként tanuljanak nyelvet a helyhez kötött emberek: a kismamák, a kórházi kezelés alatt állók, a mozgásukban korlátozottak? Miként tanuljon bárki is? Az önoktató módszerek közül keveset ismernek még nálunk. A relaxopédiás tananyagok és taneszközök újdonságot jelentenek e téren. A legfontosabb: követik a tanuló bármely élethelyzetét (hiszen velük bárhol lehet tanulni: napközben, várakozás alkalmával, utazás során, a nap töredékidőiben), biztosítják az egyéni tanulási tempót, és a gép, a "fáradhatatlan nyelvtanár" sokadszorra is üdén ismétel, kielégítve a tanuló igényét abban is, hogy milyen mélységig akar egy-egy anyagot elsajátítani. A legfontosabb újdonsága a relaxopédiás módszernek, hogy a hallott-olvasott anyagot sokféle változatban alkalmazhatjuk vele: utána mondhatjuk, írhatjuk, szóbeli fordításokat, tolmácsoló gyakorlatokat végezhetünk. A nyelvtanulás kemény munka, egyetlen módszer sem veszi le rólunk e feladat terhét, "nélkülünk nem megy". Csupán módszerek vannak, melyek könnyebbé tehetik ezt a munkát, összekötve a pihenés szakaszaival, a töredékidők kihasználásával a nyelvtanulást. Búcsúzóul biztatásnak: egy új nyelv csábító szerelem, de mindig ravasz, szívós, sokarcú ellenfél. Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona Pedagóguslapról Az 1989-es bársonyos forradalom után lap nélkül maradt a szlovákiai magyar pedagógustársadalom. A pártállam idején működő Szocialista Nevelést felváltotta ugyan a Nevelés című havilap, de az sem volt hosszú életű. A megszűnés körülményeiről kérdeztem Csicsay Alajost, de nem tudta megmondani az okokat, illetve a válasza egy kissé megdöbbentett: "Nem tudom miért szűnt meg! Mivel a szerkesztőbizottság tagja voltam, kaptam egy köszönő levelet Kosa Karolától. Mint később megtudtam, akkor már nem létezett a lap, a szóbanforgó szerkesztő is a Duna utcai iskolában tanított már. Szóval a levélben megköszönték munkámat, együttműködésemet, és tájékoztattak a lap "haláláról". Szerintem már jóval előtte össze kellett volna hívni bennünket, tájékoztatni a lap veszélyállapotáról, talán-talán — ha összedugtuk volna fejünket — meg lehetett volna menteni." Szerény véleményem szerint egy megszűnő magyar pedagóguslap sorsa nemcsak magyar pedagógusok ügye, hanem a szülőké is, sőt, az egész magyar nemzetiség ügye kell, hogy legyen. De a legcélszerűbb, ha azok emelik fel hangjukat, akiket egy pedagóguslap megszűnése közvetlenül érint, vagyis a magyar tanítók!... Nem sokkal karácsony előtt Csáky Károly barátommal utaztam, Budapesttől Ipolyságig volt elég mondanivalónk egymásnak. Az ünnepeket váró hangulatban is felmerült néhány kérdés, különösen a magyar pedagógusképzéssel kapcsolatban. Csáky Károly lényegében úgy sommázta beszélgetésünk mondandóját, hogy bizony a pedagógustársadalomból hiányoznak a vezéregyéniségek, az olyan tanítók, akikre közvetlen környezetük hallgat, felnéz és tiszteletben tart. Hiányoznak az olyan pedagógusok, akik munkájukkal, szakmai tudásukkal tekintélyt vívnak ki a felsőbb szervek előtt is. Tudásukat viszont publikáció vagy előadások formájában továbbadják; hall, olvas és értesül arról az egész ország magyarsága. Ilyen irányú útegyengetésről a pedagóguspalánták képzésénél tudunk, bevált gyakorlat volt a Pedagógiai Főiskolán is Nyitrán, amikor még magyar tagozatról beszélhettünk, a magyar diákok, tanárok némi "autonómiát", önállóságot élvezhettek. Mindezek a minap jutottak eszembe, mint az a mondás is, mely szerint a szlovákiai magyar pedagógustársadalom keveset olvas, és aki keveset olvas, az keveset publikál. Ez a legnagyobb baj: Nem is olvasnak és nem is írnak! — mondta egy nyugdíjas pedagógus barátom. Arról is szólt, hogy a pedagóguslap megszűnése ellenére is lenne mód publikálásra, mert a honi magyar sajtó nem zárkózik el a legkényesebb iskolaügyi kérdések megvitatásától, mint a magyar iskolák ügye és a magyar tanítók sorsa. Szavai hallatán fellapoztam lapunk, az A HÉT idei számait, és tapasztaltam, Csicsay Alajos három pedagógiai témával kapcsolatos cikket is írt, Hrubil< Béla a magyar iskolák problémáit boncolgatja, sőt helyt kapott Pavel Kukučka bussai szlovák pedagógus, éppen Hrubík Béla múlt évi cikkével kapcsolatos válasza is. De érdekes Csáky Pál: Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írása is. Urbán Aladár cikke, A betű a jövőt hordozza (Levélféle egy édesanyához), mély emberi gondolatokat tartalmaz. Felelevenítőül idézzük záró sorait: "Érti-e, tisztelt anyuka (s oly sokan mások is), hogy miért íródott e levél? Megértik-e valaha, hogy a BETŰ (az ANYANYELV) nemcsak örömet ad, hanem a JÖVŐNKET HORDOZZA?!" — mindenkinek A Szabad Újság 12. számában (1994. március 23.), Sági Tóth Tibor tollából ezeket olvastam: "Annál megdöbbentőbb, hogy a pedagógusszövetség tájékoztatási és sajtószekciójának színvonalas írásairól is ismert vezetője, Csicsay Alajos eléggé elkedvetlenítő szavakat mondott, amikor úgy fogalmazott, hogy a pedagógusszövetségnek nem feladata a pedagógusok lapjának kiadása." Az idézettel kapcsolatban feltettük Csicsay Alajosnak a kérdést, mi ebből a valóság? — A nyilatkozat talán a rádió magyar adásában hangzott el, talán a szövetség gyűlésének szünetében, de pontosan nem emlékszem már rá. Egyetlen fontos dolgot az idézettel kapcsolatban máris elmondhatok, vagyis ha lesz, lenne a pedagógusszövetségnek egymillió koronája, pontosan a magyar pedagóguslap kiadására előirányozva, akkor nem lennének gondok, a lap beindulhatna. Pénz viszont nincs, de addig sem szabad tétlenkednünk. — Tehát történtek lépések? — Szeretném hangsúlyozni, hogy a hazai magyar lapok nem zárkóznak el a pedagógiai publicisztika elől, iskoláink, a nevelés gondjait taglaló, vitató témák elől. Történt egy komoly megállapodás a Keleti Naplóval, amely szerint, havi négy oldalt kap a magyar pedagógustársadalom. A melléklet a "Magyar Tanító" nevet fogla viselni, azt a címet, amely a két háború közötti csehszlovákiai magyar tanítók lapjának a címe volt. — Ezek szerint bővül a Keleti Napló? — Igen, négy oldallal bővül, és irodalmi, kulturális és pedagógiai havilap lesz. Jött olyan javaslat is, hogy a cserkészek a cserkészszövetség Katedra című havilapja legyen a fórumunk. Erről az a vélemény alakult ki, hogy nagyon jó ha van, támogassuk, írjunk, publikáljunk benne, de ez a lap nem vállalhatja az összes pedagógus érdekeit, mert az egy szövetség, elsősoron a cserkészek, a mozgalom érdekvédelmi lapja. A pedagógusszövetség nem lehet egy mozgalomnak az elkötelezettje... Az eredményes tanulás és tanítás mindnyájunk ügye, szorosan kötődik a szülők, pedagógusok és a gyerekek együttműködéséhez, ami nem egyszerű és nem könnyű feladat. A pedagógusok és szülők egészséges szemléletének kialakításában nagy szerepet kaphat egy-egy írás, szakmai tanács. Lépjünk túl a kezdeményezésen! MOTESIKY ÁRPÁD A HÉT 7
