A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-13 / 20. szám

OTTJÁRTUNK

KÖLCSÖNKAPOff

Bizonyos helyzetekben, időszakokban gyakran szóba kerül az esélyegyenlőség, pontosabban a hiánya. Mondjuk például a közép-, illetve főiskolai, egyetemi felvételik idején. Ha jobban belegondolunk, bizony pokoli nehéz (ha ugyan lehetséges egyáltalán) megteremteni csupán a lehetőségét a hőn áhított esélyegyenlőségnek. Hatalmas, az egész életre kiható igazságtalanságok történnek, történhetnek ilyenkor, pedig ez az életnek igazán csak egy picike (s mint később oly sokszor kiderül nem is igazán sorsfordító) mementuma. Az esélyegyenlőségnél maradva nyugodtan leszögezhetjük, hogy az élet, a mindennapok sokkal cifrább dolgokat, helyzeteket teremtenek már zsenge ifjú korban. Mert ugye honnan is tudhatná (s mily jó, hogy nem tudja, tudhatja még) a kisnövésű, öteszlendős Szandy, hogy az ő életében az igazi esélyegyenlőség lehetősége még csak fel sem merülhet. Legalábbis jó ideig nem. Szandy ugyanis az Ógyallán működő, úgynevezett SOS-létesítmény lakója. Három testvérével került ide, mert édesapja meghalt, édesanyja új társával várja következő gyermekét. Szandy szép gyermek. Pelenkás kora óta nevelik az otthonban. Az évek során szépen kinyílt az értelme. Ártatlanul tiszta, két hatalmas szemét sűrű szempilla teszi bársonyossá. Minden érdekli a világból, s az arcocskája azt sugallja: élni szép, s az emberek nagyon jók. Lám, őt is gyakran ölbe veszik, kényeztetik, babusgatják a nevelő nénik. Jövőre már iskolás lesz. Alig várja. Kis esze azt is felfogta már, hogy hibás kezecskéjét és kifejletlen bordáit a

doktor bácsik igyekeznek majd korrigálni, hogy úgy használhassa, mint a többi gyerek. Szandy nagyon készül már Pozsonyba, az orvos bácsikhoz. Autóval utazik majd, s az nagyon izgalmas... S hogy később miként alakul majd az élete? Ki tudja? Egy biztos: kevés eséllyel és óriási hátránnyal indul az életben.

Az otthonban (amely sokuk számára átmeneti szállást jelent) nincs rossz dolguk a gyerekeknek. Van, aki valóban csak néhány hónapig a lakója az otthonnak, de vannak olyanok is, akik évekre "lehorgonyoznak" itt. Például az a bizonyos négy testvér. Édesanyjuk meghalt, s a műszakokban dolgozó édesapa nem hagyhatta magukra az akkor még pici gyermekeket. Megszületett hát az értelmes kompromisszum. A gyermekeket az intézet neveli. A hétvégén és az ünnepnapokon pedig együtt van a család — otthon. S így van ez immár nyolc éve.

— Ez a könnyebb, egyszerűbb "megoldások" egyike. A többi gyereknél egészen más a helyzet — világosít fel Gulyás Andrea, az otthon vezetője, aki nyolc éve dolgozik itt. — Ez afféle rendhagyó intézmény, amelyből kevés van az országban. Ide egyenesen az utcáról kerülnek be a gyermekek, s tulajdonképpen itt várják meg az esetleges bírósági végzést, amely további sorsukról is dönt. A legtöbben gyermekotthonba kerülnek, ám néhányan gyermektelen házaspároknál lelik meg a hőn áhított apai, anyai szeretetet.

Az otthon tiszta, szép, s mint megtudom Andreától, a mai ínséges világban sem

szűkölködik túlzottan anyagiakban, bár a pénz folyósítása gyakran akadozik, s ez sokszor komoly gondokat okoz. Szerencsére intézmények és magánszemélyek is támogatják őket. S a szülők? Andreának nincs túl jó véleménye a "szülőkről". Amikor kimondja a szót, pejoratív mellékízt kap, akárcsak az édesanya, édesapa szó. S ezen nincs is mit csodálkozni. Nem nagyon látogatják csemetéiket, azt azonban jól tudják, elég fél évenként egy képeslapot küldeni, s már meg is akadályozták a gyermekek nevelőszülőknél való elhelyezését. Pedig a gyermektelen házaspárok szinte sorban állnak az ajtajuk előtt, a gyermekek pedig vágynak a nyugodt otthonra, szeretetre. Mivel az otthonban aránylag kevés a gyermek (jelenleg 38), jut a szeretetből mindenkinek. Egy gyermekotthonban azonban egészen más a helyzet — magyarázza Andrea —, a nevelők képtelenek több száz gyermek között szétosztaniuk magukat. Óhatatlanul kevesebb jut a simogatásból, a pusziból. Akarva-akaratlanul is szigorúbbra, egyhangúbbra formálódik az élet, hiszen sok a gyerek. Mi itt egy család vagyunk, a gyerekek különböző korúak, ha kell segítenek is egymásnak. Kellemes légkört próbálunk teremteni ezeknek a szegény, sorsüldözött gyermekeknek. Ennek ellenére én mégis annak a híve vagyok, hogy ha csak egy mód van rá, rendes, becsületes nevelőszülőknél kellene a gyermekeket elhelyezni.

Délelőtt csak néhányan vannak "otthon" a kis lakók közül, hisz a többség iskolában van (a helybéli magyar, szlovák alapiskolát, illetve a kisegítő iskolát látogatják).

Ülünk a tágas szobában, a tavaszi nap beoson a függöny ráncain cselezve, s megállapodik Szandy szöghaján. A gyerek a nevelőnő szoknyája körül cselleng, majd az ölében köt ki egy üdítővel teli pohárral kis kezében. Ügyesen fogja, még rövidebbre "sikerült" balkeze összenőtt ujjacskáival is.

Andreából ömlik a szó. Nyolc éve visszamenően minden gyerek nevét tudja, s ha teheti sorsuk alakulását is nyomon követi. Miközben beszélgetünk, albumot nyom a kezembe. Nézegetem. Szandy kíváncsian társul hozzám. — Ki ez? — kérdezi, Gulyás Andrea válaszol neki is, nekem is, s talán egy kicsit önmagának is. A fényképalbumból egy-egy ünnepi pillanat kimerevített boldogsága ragyog felénk. Karácsonyok, karneválok, maskarás gyermekek, ünnepi asztal, kirándulások, nevetés, vidám gyermekarcok... s mögöttük a gyermeki élet, aggastyáni tapasztalataival. Ez azonban nem látszik a képeken, csak ők tudják, Gulyás Andrea meg a többiek, s egy kicsit már én is.

— Ez ki? — kérdezi ismételten Szandy, s Andrea válaszol.

— Ez a kislány Elvira — mondja inkább nekem, mint a gyereknek. — Nyolc testvérével együtt került hozzánk. Egyébként mindanynyian visszakerültek az édesanyjukhoz, aki börtönből való szabadulása után nagyon harcolt értük, s visszakapta őket. Elvira volt a legfiatalabb.

4 A HÉT