A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
BOLDOGSÁG OTT JÁRTUNK — S ez a kisfiú vajon hogyan került ide? — kérdezem kissé bizonytalanul, mintha magam is félnék az esetleges magyarázattól. — Ezt a kisfiút, Ivánt az "apuka" egy szál trikóban, papucsban télen dobta ki az ablakon. Ott szedték fel, félig megfagyott. Először hozzánk, majd a gyermekotthonba került. Ez pedig Irma. Mit gondol hány éves? — szegezi nekem hirtelen a kérdést. — Fényképről saccolva talán kettő—három? — Ötéves. "Anyukája" falhoz verte, cigarettát oltott el rajta, tűvel szurkálta, kutyaólban tartotta, és éheztette. Ha hiszi ha nem, egészségesnek született, de "anyukának" sikerült úgy tönkretennie, hogy valószínűleg örökre rokkant, szellemileg fogyatékos marad. — Ez a kislány végül hogy lelt önöknél otthonra? — Egy mentős hozta be hozzánk azzal, hogy a kórházak nem fogadták be. A gyerek egy pokrócba volt becsavarva... A mentős letette a szobában, s azt mondta, csináljunk vele amit akarunk, ő nem viszi tovább... Amikor hozzánk került, olyan volt, mint egy kis állat. A két év alatt, amíg nálunk volt, annyit tudtunk csak nála elérni, hogy a nevére reagált. Evekig tartott, amíg elhagyta a pelust, de éjszakára még így is be kellett csomagolni. Ki tudja, beszélni megtanul-e valaha is? Mi két év alatt nem tudtuk megtanítani. Csak állati hangokat, nyüszítéseket adott ki magából. Olyan volt szegény, mint egy kis ártatlan állat. — Ez ki? — szólal meg helyettem is Szandy. — Őt nem ismered — válaszol Andrea. — Ő az egyik a négy testvér közül, akiket sikerüli nevelőszülőknél elhelyezni. Egy-egy családhoz két lány, illetve két fiú került. Úgy tudom, látogatják egymást, s nem szakadt meg a kapcsolat a testvérek között. Egyébként az ő történetük is szívszorító, bár hasonló eset máshol is előfordult már. Sajnos. Szinte hihetetlen, de az történt, hogy a szülők egy szép napon fogták magukat és elmentek. — Disszidáltak? — előzöm meg kérdésemmel a történet végét. — A, dehogy. Azt mondták, rögtön jönnek, csak bevásárolni mennek. Aztán meg "elfelejtettek" hazamenni. Eltűntek, mint Petőfi a ködben. Örökre. A gyerekek egy hónapig várták őket otthon. A legidősebb 11, a legkisebb 4 éves volt akkor. Később elmesélték, hogy fát vágtak, kukákat fosztogattak, mert ugye nagyon éhesek voltak. Az volt a szerencséjük, hogy nyár volt, s némi zöldséget, gyümölcsöt találtak. így tengették életüket, amíg fel nem figyeltek rájuk. Akkor már betegek is voltak. A kórházból kerültek aztán hozzánk. Mondanom sem kell, hogy a szülők feléjük sem néztek. Mint említettem, két gyermekszerető család "megosztozott" rajtuk. — Tehát úgy-ahogy rendeződni látszik az életük... — Igen, s mi ennek szívből örülünk. Sokáig leveleztünk is, s egyszer meg is látogattak bennünket — nyugtázza elégedetten Gulyás Andrea. — Önök sokat fáradoznak a gyermekekért, egyiket-másikat hazaviszik magukhoz a hétvégeken. Vajon a gyermekeken kívül megköszöni-e mindezt néha-néha valaki? A szülők biztosan nem... — Hja, a szülők! — sóhajt fel Andrea — némelyiket egyáltalán nem lehet annak nevezni. Előfordul, hogy ittasan állítanak be, szülői jogaikat hangoztatva látni akarják a gyereket, aki retteg, s elbújik, mert nem akar Velük találkozni. Ami a köszönetét illeti, talán a főnökeinktől várhatunk némi elismerést, no meg az egyik nagymamától, aki nem győzi ismételgetni, milyen szerencse, hogy jó helyen vannak az unokái. Köszönetét egyébként csak a gyerekektől kapunk. Meg aztán szeretetet adni ezeknek a gyerekeknek nagyon jó dolog. Mi pedig nem vagyunk szűkmarkúak e téren, bár nagyon kell ügyelni arra is, hogy mindenkinek egyenlő mértékben jusson a simogatásból, a gondoskodásból, a pusziból, mert nagyon féltékenyek egymásra. Ha az egyiket magamhoz ölelem, vagy felemelem, a másik rögtön ott terem és követeli, hogy őt is. No de ez éppen nem baj. — S ez a csodaszép kisfiú? — mutatok rá az egyik képre — hogyan kötött ki itt? — Ő Patrik. Valóban szép gyermek, az édesapja vietnami. Jártak is a nyakunkra a gyermektelen szülők... bárki elvitte volna. Patrik okos is volt, kedves is... egy tündér. Vele kapcsolatban egyszer történt egy kissé humoros eset is. Ilyet valóban csak az élet és a véletlen "produkálhat". Amikor az eset történt, számos vietnami árulta portékáját Ógyalla utcáin. Mi éppen kint voltunk a gyerekekkel az udvaron, amikor (valószínűleg véletlenül) betévedt hozzánk egy vietnámi férfi. Én abban a pillanatban azt hittem, Patrik papája. Örömmel szólítom a gyereket: "Patrik, itt az apukád." Jön a gyerek, néz, ez nem az én apukám, mondja. Nem a maga fia? — kérdezem a férfit, aki úgy megijedt, hogy azt sem tudta, merre meneküljön el, folyton csak azt ismételgette, hogy "ja nemala szína, len kúpila zlatá retyazka"... Szóval... minden megtörténik... Lapozunk tovább az albumban. Andrea ujja megáll az egyik arcon. — Ez Moncsi. A másik meg Kitty, aki nyolc testvérével együtt került hozzánk, onnan meg egy gyermekotthonba. Az édesanyjuk ugyanis meghalt. Ez egy ekkora család életében hihetetlen tragédia. Nézzük a fényképeket, arcokra arcok sorjáznak, mögöttük gyermeki szenvedések, nagy csalódások, pici örömök és sok-sok (felnőttet is megszégyenítő mennyiségű) tapasztalat. Ilyen is, olyan is. Jó is, rossz is. De inkább az utóbbi. S az albumban még vannak üres lapok az újabb fotók számára. Újabb gyermekarcok kimerevített hasonmásai kerülnek be majd oda. S ha betelik, lesz új album, amelybe gondos kezek szépen beleragasztják majd az új jövevények arcképét. Mert új jövevények mindig lesznek. Sajnos, Ám reméljük, hogy befogadó otthonok is, mert kellenek: Sajnos. L. DUSIK ÉVA (Fotó: archív) A HÉT 5 Gulyás Andrea, az intézmény vezetője két védencével
