A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
OTTJÁRTUNK ERDÉLYI JÁNOS NYOMÁBAN Amikor Királyhelmecen Erdélyi János és a vele kapcsolatos ünnepségsorozat iránt érdeklődtem, Fuksz Sándorhoz, a Csemadok TV elnökéhez irányítottak. Fuksz Sándort irodájában, munka közben találtam. Vendéglátónk nyomban megjegyezte: — Nem mintha nem tudnék Erdélyi János ügyében felvilágosítást adni, de arra a legmegfelelőbb és legilletékesebb személy Géczi Lajos tanár úr, az Erdélyi János Napok szorgalmazója és mind a mai napig fontos szervezője. Napunk jól kezdődött, mert a rövidke beszélgetés közben megérkezett Géczi Lajos tanár úr, de egy kissé megrovóan megemlítette, hogy nem képviseltük lapunkat az idei Erdélyi János Napokon, pedig a záró részében igen fontos témáról tartottak tanácskozást: "Mit tehet a közírás a nemzeti tudat erősítéséért?" címmel. Nemcsak a mi házunk táját érte bírálat, hanem napilapjainkat is. Ők sem képviseltették magukat, nem tettek eleget a meghívásnak. Erdélyi Jánosra tereltem a figyelmet, mondván, hogy csak — jó magam is — annyit tudok róla, amit az életrajzi adatok, lexikonok feljegyeztek. Kiskaposon született 1814. április 1-jén, komoly tanulmányok után költő, kritikus, esztéta, filozófus, népköltési gyűjtő, jogász és mindamellett kitűnő tanár lett belőle. Mindezeken túlmenően azonban szeretném fellelni magatartásában, filozófiájában a felvidéki szellemiséget és gondolkodást. Nagyon szép jelmondata volt: Csak az szép, ami igaz! — amit a róla elnevezett parkban elhelyezett emlékműre is felvéstek. — Erdélyi Jánost eléggé elhallgatták, vagy talán nem értették meg, és nem mérték fel jelentőségét? — kérdeztem Géczi Lajostól. — Igen, Erdélyi János nem mint szépíró jelentős, bár vannak kitűnő versei is, és írt öt színdarabot. Elsősorban Erdélyi, a filozófus, irodalomtörténész és kiritikus, a néprajzkutató, az esztéta, a tanár — tehát ezekben a minőségekben ismeretes. Lényegében a magyar népiességnek, a népies költészetnek is képviselője volt, vagyis szellemi előkészítője mindannak, amit Petőfi és Arany vitt tökélyre. A népköltészetet, a népi folklórt tartotta a legtisztább forrásnak. — A későbbiek során Erdélyi Jánosnak voltak kapcsolatai Nagykapossal? — Föltehetően atyafisága révén igen, de sok emlék nem maradt erről. A szabadságharc bukása után Sárospatakon telepedett le, ami nagyon közel van szülőföldjéhez, tehát tanítványai révén is tarthatott kapcsolatot. Ám az a lényeges, hogy a szülőföld nem feledkezett meg róla soha. Még jóval az első világháború előtt Ungváron működött egy irodalmi kör, az ő kezdeményezésükre avattak emléktáblát 1894-ben a református templom falán, ami ugyan megkopott és a restauráláskor kicsit megrepedt, de jól látható. Maradt egy fényképünk az 1914-es megemlékezésről, születésének 100. évfordulóján, amint a szónok beszél a körülötte álló kendős nénikéknek és bácsikáknak. Lényegében az 1914-es volt az utolsó megemlékezés, az ismert történelmi okok miatt, a demokratikusnak mondott Csehszlovákiában nagy hallgatás következett. — Mikor sikerült újra Erdélyi János nevéről a feledés porát letörölni? — Ami engem illet 1952-ben kerültem Nagykaposra magyartanárnak. Én is tudtam Erdélyi Jánosról, és meglepetéssel fedeztem fel az emléktáblát, így hát izgatni kezdett, hogy ilyen nagy egyéniségnek lettem a honfitársa, de az ötvenes évek nem voltak a legalkalmasabbak a magyar múlt felidézésére és a hagyományok ápolására. Ám nem hagyott nyugodni a gondolat, és nagyon reméltem, hogy majd egyszer Erdélyi János-megemlékezést is tarthatunk. Végeredményben 1964-ben jött el az alkalom, amikor Erdélyi János születésének 150. évfordulóját ünnepeltük. Természetesen nem ment az olyan egyszerűen, de végül a mindenható "erők" rábólintottak, és engedélyezték az évforduló megünneplését. A szervezést a Csemadok vállalta, az ünnepély szónoka Turczel Lajos, a Komenský Egyetem tanára volt. Pontosan azon a helyen — mint ötven évvel ezelőtt — egy kis emelvényen koszorúztunk, majd a kultúrházban folytatódott a megemlékezés. Ennek már harminc éve, azóta minden évben megkoszorúzzák az emlékoszlopot, de arra az elhatározásra jutottunk, hogy csak ötévenként, a kerek évfordulókon tartunk méltó megemlékezést. — Mikor épült az emlékoszlop? —- Eredetileg egy klasszikus értelemben vett szoborra gondoltunk, amire 1968-ban Erdélyi János halálának 100. évfordulóján (1868.1.23.) kínálkozott alkalom. Persze már jóval előbb elkezdtük a készülődést, és jártuk a szokásos kálváriát, de különböző okokra hivatkozva mereven elzárkóztak előle. Végül gyűjtést kérelmeztünk, amit engedélyeztek. Nagy János szobrászművészt kértük meg a mű elkészítésére. Az emlékmű avatására 1968 januárjában került sor, az ünnepi szónok Czine Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész volt. Az avatás után a kultúrház zsúfolásig megtelt hallgatókkal, és akkor jöttünk rá, hogy az ünnepségen nem elég csak Erdélyi Jánosról beszélni, hanem a hazai mű-2 A HÉT
