A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-06 / 19. szám

SZABADIDŐ Matthew Stark Egyszer te is meghalsz Elolvastam a hirdetést, és bizony őszintén meglepődtem, majd rám tört a gyötrelem. Nem tudtam megszabadulni a gondolattól. Valaki, egy pimasz pléhpofa, egyszerűen gúnyt űz belőlünk, az arcába röhög az emberiségnek. Mikrofonba is mondhatnák akár a szöveget: "Mindenki hülye! Ezen a földön nem találsz értelmes lényt, hehehe!" A hirdetés szövege: "Ön megjegyezte azt a napot, amikor megszületett. Azt is tudja, hogy melyik csillagzat alatt született. Nem kívánja-e megtudni azt is, hogy mikor szabadul meg földi kínjaitól? Vagy nem akar szembe­nézni a valósággal? Azzal, ami önre is vár? Találkozzon velem, és én megmon­dom, meddig él. A címemre adjon fej egy fontot. Ezzel fedezem a kiadásokat. írjon! Postafiók: 83!" Először arra gondoltam, hogy ez a szélhámos így akar könnyen, gyorsan pénzre szert tenni, falhoz állítja a hiszé­keny embereket és pont. Egy font ugye nem nagy pénz, de többen komolyan veszik a hirdetést. Valahogy összejön neki a levesre való. Mit tegyek? Nevessek vagy bosszankodjak? Valami megint meg­mozdult bennem, vigye el az ördög. Ez a valami azt súgta nekem — valami vagy valaki —, hogy vagyem fel az eldobott kesztyűt. Talán mégis tud valamit ez az alak. A túlvilágról, arról a másik életről, istenekről, ördögökről. Nem vagyok gyáva. Mondja meg nekem az igazságot: a szemembe. Felkeresem azt az embert, a halál hírnökét, és majd meglátjuk, hogy mi lesz, ha belenézünk egymás szemébe, ha szélhámos, akkor egyszerűen lecsukatom, mint a legközön­ségesebb bűnözőket, akik mást nem érdemiének. No kérem... ez a helyzet. Egyre nyugtalanabb lettem. A miszticiz­mus az élet velejárója. Tudás, nemtudás, az ember sűrű homályban tántorog, sokat olvastam a túlvilágról. Meglehet, hogy létezik élet a halál után? Én sok minden­ben hittem, a repülő tányérokban például. Egy másik bolygóról, amelyen majd folytatjuk. Vannak dolgok, igen, többször átéljük őket. Találkozol egy idegen em­berrel, és úgy tűnik, hogy nem most látod először, gint ittál veíe egy másik planétán. Valakik, valamik belecsöppennek az ál­modba. Logika, logikátlanság — nem tudom. Izgalmas téma, mi? Szerettem a klubban vitatkozni ezekről a megfejthetet­len dolgokról, de mindenki az arcomba röhögött, nevettek rajtam, és mindenki azon a véleményen volt, hogy a jövő nagy titok, semmit sem lehet előre látni. Az ÓMÉN — babona. Majd meglátjuk. A borítékra ráírtam a 83-as számot. Csekkfüzetemből kitéptem egy lapot, és kitöltöttem. Egy font — semmiség. Néhány pillanatig haboztam, de a következő percben már futva szedtem a levegőt a forgalmas utcán. A szívem úgy vert, mintha szerelmes levelet küldenék a zárdaszűznek, annak, akibe valamikor szerelmes voltam. Én, ötve­nesztendős vén marha, én, aki okos és művelt ember hírében áll, én tehát egy fontot áldozok a butaság oltárán. A levelet elnyelte a postaláda, kész. Valamivel nyugodtabban siettem vissza a lakásom­ra, és lefeküdtem. Elmúlott egy nap, még egy, majd még egy. A negyedik napon megcsörrent a telefon. Egy női hang közölte velem, hogy bizonyos Mel Gossett úr hajlandó fogadni engem a Crossing-palotában. Holnap este kilenckor. Azt válaszoltam, hogy ez az időpont megfelel, pontos leszek. A nő ekkor megszakította a beszélgetést. Be­lebámultam a semmibe. Most ugrik a majom a szódavízbe, ezt a játszmát végigcsináljuk. Nagyot nevetek majd a végén, és... vigye ördög azt az egy fontot. Ot perccel kilenc óra előtt beléptem a Crossing-palotába. Kissé félénken kopog­tam az ajtón. Beengedtek. Egy korosabb úr állt előttem: selyeming és széles bársonynadrág. A fején turbán, a cipője hegyén nevetséges bojt fityegett. Bohóc, komédiás, félbolond. Velem együtt. — Önt Cronenbergnek hívják? — kérdezte, és hellyel kínált. Bólintottam, és magamban nagyszerű­en mulattam. Fura alak. Amikor tüzete­sebben szemügyre vettem, akkor ébre­dezett már bennem a gyanú. Találkozol egy idegen emberrel, és úgy tűnik, hogy nem most látod először. Ez az... megint az a bizsergető érzés. — Üljön le, Cronenberg. Kíván valamit inni? Príma skót whiskyt kaptam. Lassan iddogálva néztem az öregre. Élveztem a helyzetet, mert biztosra vettem, hogy a pasas csak blöfföl. Gossett ezalatt az asztalnak támaszkodott, és szúrósan a szemembe nézett. A szoba egyébként piszkos volt és rendetlen. — Cronenberg... hm... mikor született? A dátumot kérem. — 1943. augusztus 23-án. — Ön most arra kíváncsi, hogy mikor kell búcsút intenie az árnyékvilágnak? — Én roppant kíváncsi természetű ember vagyok — válaszoltam. Most már ugrattam az öreget. — Figyeljen rám, uram... ez a név: Mel Gossett... nem mond magának semmit? Semmit... és ha azt mondom: Mel Gau­­man? Emlékezzen. A pohár majdnem kipottyant a markom­ból. Gyorsan ittam még egy kortyot. Ú, hát mégis... Ismerem ezt az embert, semmi kétség. Ez ő — Mel Gauman. Egy arc a múltból. A hangja megváltozott ugyan, de ez ő. Egy hang, egy ember a múltból. — Tehát emlékszel rám? — kérdezte Gossett. — Látom a szemeden, hogy felismertél. Gratulálok, Cronenberg. Sike­rült megszöknöd előlem, nyom nem maradt utánad. Évekig nyavalyogtam ezzel a hirdetéssel. Az ország valamennyi nagyobb városában megfordultam, és most visszatértem Londonba. Van neked fogalmad arról, hogy hányán fordultak hozzám azzal a nyavalyás egy fonttal? Természetesen és szolgálatkészen talá­lomra bemondtam a dátumot, a halál napját. Honnan tudjam én azt? Sohasem érdekeltek a túlvilági marhaságok. Nem felejtettem el azonban, hogy téged izgat­nak ezek a misztikus tudományok, az ómen, a jóslatok, amelyek távoli bolygók­ról érkeznek hozzánk. Biztosra vettem, hogy egyszer mégis megakad a szemed a hirdetésen, és nem sajnálod majd tőlem azt az egy fontot. A fantáziád vezérelt hozzám, öregem. — Hallgasson ide! Én... — Hiszem, hogy nem kell most hosszú előadást tartanom neked arról, hogy mit követtél el a múltban, hány embert tettél tönkre, hogy... arra emlékszel, hogy volt nekem egy lányom, aki meggondolatlanul beléd szeretett, és akit te úgy elhagytál, mint a madár a piszkát. Szegénykém... meghalt. A te gyerekedet akarta a világra hozni. Nem mozdultam. Nem volt erőm véde­kezni. Pedig mondanom kellett volna valamit. Végül kinyögtem: — Nem történt semmi. Vagy... máskép­pen történt. Nem tudom... — Emlékszel, Cronenberg, azokra az emberekre, akikkel üzleti összeköttetés­ben álltái, és akiket csak úgy, egyik napról a másikra koldusbotra juttattál?! Gossett most már nem mosolygott. — Elküldtél nekem egy fontot. Nem vagyok tolvaj. Ezért a pénzért megkapod azt, amiért jöttél: a választ. Mert kíváncsi vagy a válaszra, nem? Tehát 1993. szeptember 21-én fogsz meghalni. — Ez... hiszen ma... a mai dátumot mondta. Nem tévedett? — Nem — válaszolta Mel Gossett, és az ajtó felé indult. — Ma szeptember 21-e van. Az úrnak 1993. esztendeje. ízlett a whisky? Eltűnt. A hirtelen beállt csöndben úgy éreztem, hogy a mellkasomban tüzet csiholnak, a gyomromban is... Igen... attól a méregtől, amelyet a whiskymbe öntött... és igazán... én... szeretem a whiskyt... szeretem... én... én... 26 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents