A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
SZABADIDŐ Matthew Stark Egyszer te is meghalsz Elolvastam a hirdetést, és bizony őszintén meglepődtem, majd rám tört a gyötrelem. Nem tudtam megszabadulni a gondolattól. Valaki, egy pimasz pléhpofa, egyszerűen gúnyt űz belőlünk, az arcába röhög az emberiségnek. Mikrofonba is mondhatnák akár a szöveget: "Mindenki hülye! Ezen a földön nem találsz értelmes lényt, hehehe!" A hirdetés szövege: "Ön megjegyezte azt a napot, amikor megszületett. Azt is tudja, hogy melyik csillagzat alatt született. Nem kívánja-e megtudni azt is, hogy mikor szabadul meg földi kínjaitól? Vagy nem akar szembenézni a valósággal? Azzal, ami önre is vár? Találkozzon velem, és én megmondom, meddig él. A címemre adjon fej egy fontot. Ezzel fedezem a kiadásokat. írjon! Postafiók: 83!" Először arra gondoltam, hogy ez a szélhámos így akar könnyen, gyorsan pénzre szert tenni, falhoz állítja a hiszékeny embereket és pont. Egy font ugye nem nagy pénz, de többen komolyan veszik a hirdetést. Valahogy összejön neki a levesre való. Mit tegyek? Nevessek vagy bosszankodjak? Valami megint megmozdult bennem, vigye el az ördög. Ez a valami azt súgta nekem — valami vagy valaki —, hogy vagyem fel az eldobott kesztyűt. Talán mégis tud valamit ez az alak. A túlvilágról, arról a másik életről, istenekről, ördögökről. Nem vagyok gyáva. Mondja meg nekem az igazságot: a szemembe. Felkeresem azt az embert, a halál hírnökét, és majd meglátjuk, hogy mi lesz, ha belenézünk egymás szemébe, ha szélhámos, akkor egyszerűen lecsukatom, mint a legközönségesebb bűnözőket, akik mást nem érdemiének. No kérem... ez a helyzet. Egyre nyugtalanabb lettem. A miszticizmus az élet velejárója. Tudás, nemtudás, az ember sűrű homályban tántorog, sokat olvastam a túlvilágról. Meglehet, hogy létezik élet a halál után? Én sok mindenben hittem, a repülő tányérokban például. Egy másik bolygóról, amelyen majd folytatjuk. Vannak dolgok, igen, többször átéljük őket. Találkozol egy idegen emberrel, és úgy tűnik, hogy nem most látod először, gint ittál veíe egy másik planétán. Valakik, valamik belecsöppennek az álmodba. Logika, logikátlanság — nem tudom. Izgalmas téma, mi? Szerettem a klubban vitatkozni ezekről a megfejthetetlen dolgokról, de mindenki az arcomba röhögött, nevettek rajtam, és mindenki azon a véleményen volt, hogy a jövő nagy titok, semmit sem lehet előre látni. Az ÓMÉN — babona. Majd meglátjuk. A borítékra ráírtam a 83-as számot. Csekkfüzetemből kitéptem egy lapot, és kitöltöttem. Egy font — semmiség. Néhány pillanatig haboztam, de a következő percben már futva szedtem a levegőt a forgalmas utcán. A szívem úgy vert, mintha szerelmes levelet küldenék a zárdaszűznek, annak, akibe valamikor szerelmes voltam. Én, ötvenesztendős vén marha, én, aki okos és művelt ember hírében áll, én tehát egy fontot áldozok a butaság oltárán. A levelet elnyelte a postaláda, kész. Valamivel nyugodtabban siettem vissza a lakásomra, és lefeküdtem. Elmúlott egy nap, még egy, majd még egy. A negyedik napon megcsörrent a telefon. Egy női hang közölte velem, hogy bizonyos Mel Gossett úr hajlandó fogadni engem a Crossing-palotában. Holnap este kilenckor. Azt válaszoltam, hogy ez az időpont megfelel, pontos leszek. A nő ekkor megszakította a beszélgetést. Belebámultam a semmibe. Most ugrik a majom a szódavízbe, ezt a játszmát végigcsináljuk. Nagyot nevetek majd a végén, és... vigye ördög azt az egy fontot. Ot perccel kilenc óra előtt beléptem a Crossing-palotába. Kissé félénken kopogtam az ajtón. Beengedtek. Egy korosabb úr állt előttem: selyeming és széles bársonynadrág. A fején turbán, a cipője hegyén nevetséges bojt fityegett. Bohóc, komédiás, félbolond. Velem együtt. — Önt Cronenbergnek hívják? — kérdezte, és hellyel kínált. Bólintottam, és magamban nagyszerűen mulattam. Fura alak. Amikor tüzetesebben szemügyre vettem, akkor ébredezett már bennem a gyanú. Találkozol egy idegen emberrel, és úgy tűnik, hogy nem most látod először. Ez az... megint az a bizsergető érzés. — Üljön le, Cronenberg. Kíván valamit inni? Príma skót whiskyt kaptam. Lassan iddogálva néztem az öregre. Élveztem a helyzetet, mert biztosra vettem, hogy a pasas csak blöfföl. Gossett ezalatt az asztalnak támaszkodott, és szúrósan a szemembe nézett. A szoba egyébként piszkos volt és rendetlen. — Cronenberg... hm... mikor született? A dátumot kérem. — 1943. augusztus 23-án. — Ön most arra kíváncsi, hogy mikor kell búcsút intenie az árnyékvilágnak? — Én roppant kíváncsi természetű ember vagyok — válaszoltam. Most már ugrattam az öreget. — Figyeljen rám, uram... ez a név: Mel Gossett... nem mond magának semmit? Semmit... és ha azt mondom: Mel Gauman? Emlékezzen. A pohár majdnem kipottyant a markomból. Gyorsan ittam még egy kortyot. Ú, hát mégis... Ismerem ezt az embert, semmi kétség. Ez ő — Mel Gauman. Egy arc a múltból. A hangja megváltozott ugyan, de ez ő. Egy hang, egy ember a múltból. — Tehát emlékszel rám? — kérdezte Gossett. — Látom a szemeden, hogy felismertél. Gratulálok, Cronenberg. Sikerült megszöknöd előlem, nyom nem maradt utánad. Évekig nyavalyogtam ezzel a hirdetéssel. Az ország valamennyi nagyobb városában megfordultam, és most visszatértem Londonba. Van neked fogalmad arról, hogy hányán fordultak hozzám azzal a nyavalyás egy fonttal? Természetesen és szolgálatkészen találomra bemondtam a dátumot, a halál napját. Honnan tudjam én azt? Sohasem érdekeltek a túlvilági marhaságok. Nem felejtettem el azonban, hogy téged izgatnak ezek a misztikus tudományok, az ómen, a jóslatok, amelyek távoli bolygókról érkeznek hozzánk. Biztosra vettem, hogy egyszer mégis megakad a szemed a hirdetésen, és nem sajnálod majd tőlem azt az egy fontot. A fantáziád vezérelt hozzám, öregem. — Hallgasson ide! Én... — Hiszem, hogy nem kell most hosszú előadást tartanom neked arról, hogy mit követtél el a múltban, hány embert tettél tönkre, hogy... arra emlékszel, hogy volt nekem egy lányom, aki meggondolatlanul beléd szeretett, és akit te úgy elhagytál, mint a madár a piszkát. Szegénykém... meghalt. A te gyerekedet akarta a világra hozni. Nem mozdultam. Nem volt erőm védekezni. Pedig mondanom kellett volna valamit. Végül kinyögtem: — Nem történt semmi. Vagy... másképpen történt. Nem tudom... — Emlékszel, Cronenberg, azokra az emberekre, akikkel üzleti összeköttetésben álltái, és akiket csak úgy, egyik napról a másikra koldusbotra juttattál?! Gossett most már nem mosolygott. — Elküldtél nekem egy fontot. Nem vagyok tolvaj. Ezért a pénzért megkapod azt, amiért jöttél: a választ. Mert kíváncsi vagy a válaszra, nem? Tehát 1993. szeptember 21-én fogsz meghalni. — Ez... hiszen ma... a mai dátumot mondta. Nem tévedett? — Nem — válaszolta Mel Gossett, és az ajtó felé indult. — Ma szeptember 21-e van. Az úrnak 1993. esztendeje. ízlett a whisky? Eltűnt. A hirtelen beállt csöndben úgy éreztem, hogy a mellkasomban tüzet csiholnak, a gyomromban is... Igen... attól a méregtől, amelyet a whiskymbe öntött... és igazán... én... szeretem a whiskyt... szeretem... én... én... 26 A HÉT
