A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
VÉRTESTVÉREK Jelenet a pozsonyi előadásból Engedtessék meg előrebocsátanom, hogy a musicalek világa nem tartozik érdeklődésem primér áramkörébe. Számomra ezt a műfajt csupán három, igaz, a csúcsot képviselő alkotás: a West Side Story, a My Fair Lady és a Man of La Mancha képviseli, melyekben az irodalmi alapanyag szinte egyenrangú zenei burokkal van körülvéve. Ismerem persze további hajtásait is ennek az operett nyomdokaiba lépő műfajnak, de azzal a szimbiózissal, mely az említett három alkotásban megfogott, sehol sem találkoztam. Februárban — ekkor a pozsonyi Új Színpad műsorán már második hónapja futott a darab — Pesten járva módomban volt megismerni az angol Willy Russellnek (1947) a ‘80-as években alkotott musicaljét, a Vértestvéreket, melyet a pesti "ogg Broadway"-n, tehát kint, a Józsefvárosi Kalvária téren a Budapesti Kamaraszínház mutatott be. Bevallom, nem sajnáltam, hogy megismertem a művet, mert mondanivalója s az előadás színvonala annyira megragadott, hogy látni szerettem volna a hazai változatot is. A történet középpontjában egy sokgyermekes anya áll, aki takarítónő egy jómódú családnál. Mikor elhagyja a férje, éppen megint gyermeket vár, s orvosa azt közli vele, hogy ikrei lesznek. A kétségbeesett asszony megosztja problémáját munkaadójával, akinek viszont nem lehet gyermeke... Nem csoda hát, ha az asszonyok között megszületik az alku, s így az ikrek egyike — Eddie — "üvegházi palánta" lesz, míg a másik — Mickey — életének színtere a liverpooli utca marad. Már hétévesek, amikor a játszótéren találkoznak. Összebarátkoznak, s amikor rájönnek, hogy egy napon születtek, annak rendje és módja szerint — mint Siegfried és Gunter az Istenek alkonyában —, vértestvérekké fogadják egymást. A két aszszony, a Bibliára fogadott titkuk megőrzése érdekében mindent elkövet, hogy a fiúkat távol tartsa egymástól, de életútjuk, bár ellentétes irányban haladva, mégis állandóan keresztezi egymást — egészen a tragikus végakkordig. Amikor ugyanis a munkanélküli és lerobbant Mickey megtudja az igazságot, fegyvert emel a képviselőként megjelenő Eddie-re... így teljesedik be a sors — egy napon születtek és egy napon haltak is meg. A mű zenéje szintén Russel műhelyéből került ki, s ha nem is mérhető bernsteini mércével, jól hallgatható, az Anya központi songja pedig kimondottan sikerszám. Egyazon művet különböző tolmácsolásban megismerni — számomra mindig izgalmas. Nem volt ez másként most sem, s habár a két koncepció súlypontjai eltávolodtak egymástól, a végkicsengés mindkét előadásban pozitív. Ám a két előadásnak van egy közös momentuma is, nevezetesen az, hogy mindkét esetben prózai művészek tolmácsolják a zenés darabot, bizonyságot téve ezzel sokoldalúságukról. Egyben azonban ebből fakad a legmarkánsabb különbség is, mert míg a pesti koncepció zenei betétekkel ékesített színműként tolmácsolja a művet, mélyre bocsátva a lélek- és az egyéniségelemzés szondáját, addig a hazai rendezés a látvány, a mozgalmasság, a viliódzó sokféleség oldaláról láttatja Russel alkotását. Ez a különbség nyomja rá bélyegét a zenei anyag tolmácsolására is. Pesten nagyon visszafogottan ugyan, de élő zenekar kíséri a dalbetéteket, melyeket a művészek inkább a sanzon stílusvilágának az oldaláról közelítve tolmácsolnak. A hazai zenei megszólaltatás a "half-playback" technikával valósul meg, melynek alapja egy stúdióban szallagra rögzített zenekari rész, mely meglehetősen fémes hangzást nyújt és decibelorgiát okozó hangszórókon jut a terembe. Erre a konstans anyagra mintegy a popkoncertek stílusában éneklik a művészek a vokális szólamot. A két produkció különböző forrásból fakadó stílusegységének következtében a két díszletmegoldás is lényegesen eltérő. A Józsefvárosban egy felfelé emelkedő lépcsősor osztja ketté a játékteret — ez egyben szimbóluma is a két fiú életútjának —, melynek egyik oldala Mickey világát, a másik pedig Eddie neveltetésének színterét jeleníti meg a cselekmény menete által megkövetelt apró változatokkal. A pozsonyi Új Színpad színtere a kezdetkor szinte üres, s ebbe a térbe lesz aztán a cselekmény menetének függvényében négy különböző színteret ábrázoló háttérfal behajtva, melyek gyakori változtatása ugyancsak fokozza az előadás pergő ritmusát. A szereplők és a tánckarok teljesítményéről a különböző koncepciók figyelembevételével mindkét esetben csak dicsérőleg lehet szólni. VARGA JÓZSEF 14 A HÉT
