A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
Elegem van belőle Már elegem van magyarságomból. Nagy a fülem, az orrom uborka, a lábam bűzlik, ha nem mosom, de ez semmi ahhoz képest, hogy a nemzetiségem magyar. Nem mintha a szlovákok nem szeretnének. A közöttük töltött évek folyamán igen közel kerültem hozzájuk. Némely szlovák nőszemélyhez teljesen közel... De mégis... Vegyük például a himnuszokat. Ha a szlovák himnuszt hallom, jóindulatúan bólogatok: kétszer hosszabb mint azelőtt, dallama szép, szövege lelkesítő, mely engem azonban egyáltalán nem lelkesít. De ha a magyart hallom, akkor képes lennék ezerötszáz guggolást csinálni, és megennék akár egy kosár cseresznyepaprikát is... Nem, nem vagyok nacionalista, se irredenta. Ellenkezőleg, biciklista vagyok, lepkegyűjtő és lepkeevő. Más példa: a határok. Maradjanak csak ott, ahol vannak! Tisztelem őket. Még kedvenc határkövem is van Komárom közelében. Kéthetente lemosom samponnal, s az államünnepek alkalmából imádkozom mellette Szlovákia szebb jövőjéért. De mégis... otthon, kiskertemben egy Nagy-Magyarország alakjára szabott virágágyásom van. Szeretek üldögélni volt dicsőségünk e szimbólumánál, miközben sírdogálok is egy kicsit. Fáj ez a tudathasadásos állapot. Érzem beteg vagyok, betegségem neve: a magyar nemzetiség rögeszméje. Ez itt és most komoly nyavalya. Közönséges gyógyszerek, mint a lázcsillapító, borogatás, végtagok amputálása nem segítenek. Tán az öngyilkosság... Minden baj okozója az otthon és iskolában rám ragadt magyartudat, és ez átnevelést igényel. Elutaztam hát Tyerhovába. Ott először is egy jellegzetes szlovák kocsmában bekaptam két borovicskát, juhtúrós sztrapacskát, kovászos uborkát ettem, s hozzá fél liter kecsketejet. Fáj kicsit ettől a szlovákságra pályázó hasa, de további két borovicska rendbehoz. Köszöntem a legényeknek, akik Tyerhova közepén egy kisebbfajta lángoló máglya átugrálásával voltak elfoglalva. Rövid egyezkedés után megengedtek nekem is három kísérletet. Harminc koronájával. Örömmel fizettem és ugrottam, annak reményében, hogy így talán sikerül magamból kiirtani ősi magyar szokásunkat: a hűtőszekrény alatti kúszás szokását. A helyi tűzoltók fokozott figyelemben részesítették füstölgő ülepemet, majd menniük kellett — borovicskára. Napközben a drótos mesterség, népi orvoslás fortélyait tanulgattam, este a kocsmában verekedtem, csak úgy paszszióból, ahogy az a jól végzett munka után illik. Szintén illik koccintani a békülésre. A sok koccintgatástól nem bírtam a lábamon állni, de nem volt rá szükség. Már mindannyian padlón fekve poharazgattunk. Kinyílt a kocsmaajtó — megérkeztek a zenészek. Az őslakosok rögtön rákezdtek: "Na Kráľovej holi stojí dub..." Én is megpróbáltam, de az igazi szlovák "ly"-t nem sikerült kimondani. Egy helyi lakos, aki az asztal túlsó lábánál feküdt, tanácsot adott. Egy gyakorlat titkát árulta el, amely segítségével tavaly néhány volt SS katona is sikeresen sajátította el a híres-nevezetes "ly"-t. Német turistacsoport tagjai voltak, a csoport a szlovák nemzeti felkelés nyomait kutatta — lehet megszokásból. A recept a következő: összegyűjtünk két deci nyálat szájüregünkben, tekercsbe csavarjuk nyelvünket, és azt fogsorunk mögé helyezzük. Ha sikerül, akkor kezdhetjük gyakorolni a "ly" kulcsszavait: lyekvár, lyentyilyki, Lyenin, Vlyadó... Ily módon töltöttem néhány napot Tyerhovában. Amikor úgy éreztem, már inkább szlovák vagyok, mint magyar, visszautaztam Pozsonyba. A Főállomáson ébresztettek föl. Kiszálltam a vonatból, és már teljesen józanon teli torokból rázendítettem: "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..." HÉTKÖZNAPOK Utcákon, tereken Muzsikáló és néma koldusok A jobb helyeket a muzsikáló és énekes koldusok foglalják el: a Mihály-kapu alatt szaxofonoznak, hegedülnek, furulyáznak, a Fórum-szálló mellett tangóharmonikáznak és énekelnek — oroszul. Okét sem nagyon szeretik a járókelők (különösen az oroszokat nem!), de azért, ha nem csurran is, valami csöppen a nyitott hegetűtokba vagy a járdára kitett ütött-kopott kalapokba. Azt, hogy az oroszokat miért nem szeretik: értem. Elég sokáig éltek itt mint megszállók. Ám ez a tizennyolc éves gyerek, aki majdnem olyan szépen énekel, mint Peter Dvorský, s akit már kétszer fenéken rúgott egy otromba hegyi legény, ez még biztosan nem volt a megszálló katonák között... Hiába no, a koldusoknak már ilyen a sorsuk, még örülhetnek, ha jó a lábuk, elszaladhatnak, ha futniuk kell. Venite adoremus Dominum! Jöjjetek imádni az Urat! Ez van kiírva az Irgalmasok templomának ajtaja fölé. És jönnek sokan, sokkal többen, mint régen. Sokan jönnek, sokan imádják az Urat. Es egykedvűen átlépik azt a koldust, aki ott ül, dehogy is ül, ott fekszik az Irgalmasok főbejárata előtt. Nincs neki csak egyetlen egy lába. A másik lábát elhagyta valahol, talán, hogy esendőbb koldusnak nézzen ki. Hegedülni sem tud. Szaxofonozni sem. Egyáltalán nem tud ez semmit. Még beszélni sem. Csak fekszik itt, az Irgalmasok templomának főbejárata előtt, s egyetlen lábát próbálná eltakarni, mert még elég hideg van, de nadrágja szára csak térdig ér... "Venite, venite, venite!" És jönnek sokan imádni az Urat, és áhitatosan átlépik a féllábú koldust, aki végeredményben még csak szaxofonozni sem tud, de azért van előtte egy repedt csésze. Teljesen üres. Mert hiszen ide az emberek imádkozni járnak, nem pénzt hajigálni a repedt köcsögökbe. Nem megyek be az Irgalmasok templomába, Nem fogom imádni azt az Urat, aki mindezt megengedi. ZS. NAGY LAJOS Nagy Zoltán illusztrációja PALSZEGI TIBOR Emberséges cselekedet Az alábbi leírt eset bizonyára sok alvásának banálisnak tűnik. Ha valaki azonban súlyos beteg, és már megélt hasonlót, akkor bizonyára megérti, hogy miért is írtam le. Betegségemből kifolyólag ritkán adódik alkalom arra, Iwgy akár a lakást is elhagyjam. Ha viszont jobban érzem magam, szeretek körülnézni a faluban — Kamocsán. Bizony már vágytam rá, hogy a bezártság után sétáljak egyet, találkozzak emberekkel. Elettársam segítségével elindultam az emberek közé. Úgy látszik azonban, hogy túlbecsültem erőm, mert alig értünk a falu főterére, rosszullét fogott el. Mivel nem volt hol lepihennem, betértünk a magánkézben lévő ATLANTA presszóba. Annak ellenére, hogy csak szódát fogyasztottunk, a kiszolgáló hölgy, Brezanv Zita felajánlotta, hogy hazaszállítanak. Ez bizony jólesett, mert bizony a több mint egy kilométeres utat gyalog aligha tudtam volna megtenni hazáig. Férje, Brezany Michal, aki éppen akkor érkezett meg bevásárló útjáról, készségesen vállalta, hogy hazaszállít autójával. így is történt, sőt, a segítségért nem fogadott el semmiféle ellenszolgáltatást. Otthon, az ágyban fekve azon tűnődtem, milyen jó, hogy az emberekből nem veszett ki az együttérzés. Jó lenne, ha a fiatal, szép kis hazánkban sok olyan ember lenne, mint Brezany Michal. Még egyszer köszönet érte. Nagy András A HÉT 13
