A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
KITEKINTŐ Magyar nyelvi Ä különfejlődés m a Kárpát-medencében Péntek Jánosnak, a Kolozsvári Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke vezetőjének előadása az idei Kazinczy Napokon hangzott el. Három folytatásban közöljük. Az elmúlt hónapokban több ízben is megemlékeztünk az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságról. December elején, a kétszáz éves évforduló napján éppen Marosvásárhelyen, a Társaság egykori székhelyén. Kétszáz esztendővel ezelőtt az erdélyi írástudókat Kassa példája is ösztönözte, a Kassai Magyar Társaság és a Magyar Museum. Ez a város volt akkor a magyar szellemi élet központja, és az észak-keleti nyelvi táj határozta meg a nemzeti nyelv akkor még alakuló, viták középpontjában álló karakterét. De az erdélyiek nyelvmívelő törekvéseiben benne volt már az aggodalom is, hogy II. József nyelvrendelete folytán az erdélyi magyar nyelv a maga provinciális elszigeteltségében, a latin és a német dominanciája alatt, más nemzetiségi nyelvek környezetében még inkább lemarad, és külön fejlődik. Hasonló gondokkal küszködtek akkor is, mint amilyenekről ma tanácskozunk. Jól ismert a társaságalapító Aranka György 1791. január 2-án kelt beadványának (a Rendekhez szóló "Rajzolatnak") az alábbi részlete: "... ha mi magunkat ezen közös dologból (ti. a nyelvfejlesztésből és a nemzeti nyelv megteremtéséből) kihuznók, netalán könnyen megeshetnék, hogy a nemes magyarországi és erdélyi egy magyar nyelv lassan-lassan majd úgy megkülönböztetnék, hogy nem két hazában egy nyelv, mint most, hanem egy nemzetben két nyelv lenne. Melyet nemes hazámnak s édes nemzetemnek nem kívánhatok." (EMNyTI. 94) Éppen ebből a meggondolásból szerepelt a Társaság programjában ez a célkitűzése: "A’ második közelebb való Tárgy ezen Rendben a’Nyelvnek a’két Hazában egyesittése, és a' különbséek esmértetése." (Aranka 1791: 13). Aranka és a Társaság azt az álláspontot képviselte, hogy a nagy tájak közötti nyelvi különbségeket meg kell vizsgálni, és annak alapján kell eldönteni, hogy kinek kihez és milyen mértékben kell igazodnia: "Tudni való dolog a’ nyelvbe való külömbség a’ két Haza között, és némü részben a’ Székelységre nézve, melly nem tsak a' betűkbe, szókba, és ki-mondásokba, hanem nevezetesen az Igék változásaiba is (Conjugatiojokba) vagyon. Ezt már nem tsak lajstromba kell szedni, hanem ki-is fejtegetni, és meg-itélni a’ nyelv természetéből. Mert ámbár a’ N. Magyar Országi Magyarok töbnyire a’ Magyar nyelv tudása, és ki mondása-béli elsőséget Erdélynek, és a Székelységnek közönségesen láttatnak-is meg-engedni: de mind azok a’ különbségek kérdőre vétetvén, s’ a’ nyelv természetéből ki nyomoztatván, akkor jőne ki a’ valóság". (I. m. 14.) A mai tanácskozásnak valami hasonló célja lehetne: lehetőleg pontos és elfogulatlan véleményre jutni az országhatárokon kívül eső magyar nyelvi régiók nyelvi állapotáról, a XX. században végbement divergens változásukról, elszigeteltségükről, a kétnyelvűségről, a nyelvi erózióról és a nyelvcseréről. Magam tárgyilagos szeretnék lenni, de a téma súlya és aktualitása miatt bizonyára szubjektív leszek és néhol indulatos, kisebbségi perspektivájú és Erdély központú, akaratlanul is provokálva az anyaországi kollégákat és a többi határon túli régió jelenlévő képviselőit, helyesbítsék és egészítsék majd ki saját szemszögükből azt, amit elmondok. 2. Bár a nemzeti nyelv ügye rég eldőlt, gondjaink és aggodalmaink csak sokasodtak a XX. században. A magyar nyelvterület szélső régiói az utódállamok fennhatósága alá kerültek, egymástól és az anyaországtól is elszigetelve. Ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy némelyek szerint az államhatár a nemzeti hovatartozásnak is kritériuma, csak találgathatjuk: hány magyar nyelvet beszélünk és hány nemzethez tartozunk? Mostanában még az országokat is egyre nehezebb összeszámlálni, ahol a környéken magyarok élnek. 3. 1946-ban Gáldi László ragyogó tanulmányt tett közzé A Dunatáj nyelvi alkata címmel a Dunatáj című tanulmánykötetben. Ebben tipológiailag elemzi az e régióban beszélt szláv nyelveket, a román nyelvet és a magyart, és e nyelvek minden részrendszerére kiterjedő példákkal igazolja, hogy a közvetlen érintkezés, nyelvi interferencia olyan areális folyamatokat indított el, amelyek a tipológiai eltérés ellenére strukturálisan közelítették egymáshoz ezeket a nyelveket. Ebből az elemzésből is kitűnik, hogy a magyar nyelvnek a beszélők számából és a kulturális hagyományból eredő természetes presztízse semmivel sem marad el a környező nyelvekétől. Mi most azzal folytathatnánk Gáldi nagyívű szemléjét, hogy a határon túli magyar régiókat mint a Dunatáj nyelveinek ütközőzónáit vesszük szemügyre, ahol a nyelvek viszonyát, alá- és fölérendeltségét már nem a természetes presztízs határozza meg, hanem a jogi státus egyenlőtlensége, méltánytalansága, a hatalmi, politikai presztízs, amely a természetes nyelvi folyamatokat visszájukra fordítja, teljes mértékben aszimmetrikussá és egyirányúvá teszi. A nyelv a beszélőkkel és a beszélőkben mozog vagy reked meg, így érthető, hogy az országhatár egyben a kommunikációt nehezítő, néha teljesen lehetetlenné tevő akadállyá vált. A trianoni államhatárok okozta nyelvi izoláció a természetes regionalitást egy más jellegű regionalitással fokozta, mélyítette el. Az az államhatár, amelynek eredetileg semmi köze nem volt sem etnikai határhoz, de még nyelvjárási izoglosszákhoz sem, több mint hetven év után olyan regionális változatokat különít el, amelyek az eltérő nyelvi környezet miatt távolodtak el az anyaországi régióktól és egymástól. 4. A határon túl élő magyar anyanyelvű beszélők sajátos nyelvi környezetükben más és más feltételek között élik meg magyarságukat, használják anyanyelvűket. Az ilyenkor mindig elkerülhetetlen durvítás, sarkítás veszélyével számolva, négy sajátos helyzetet lehet elkülöníteni. (1) Az első a viszonylag kompakt magyar régió, az ún. tömbmagyarság, amelyben a beszélő nyelvi környezete (jórészt) magyar. Ez a kategória tovább árnyalható azzal, hogy külön tekintjük azokat a nyelvjárásterületeket, néprajzi tájakat, amelyek az anyaországból hídként nyúlnak át a határokon: itt Szlovákiában a Csallóközt, a Palócföldet, az északkeleti nyelvjárást, amely a román államhatáron is átnyúlik, akárcsak a tiszai, amely szinte Kolozsvárig ér el, vagy a déli, amely szintén több ország között oszlik meg. Ezek a határmenti területek kedvezőbb helyzetben voltak korábban is, mert legalább ebben a sávban volt némi mozgás a kishatár-forgalomban, az állandó nyelvi kapcsolatot pedig a rádió és a televízió biztosította. Ez a nyelvi hatás még az e zónákban lakó többségieket is érintette: jóval több bilingvis román él például Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon és Temesváron, mint a belső-erdélyi részeken. Más a helyzete az olyan magyar tömbnek, mint amilyen Erdélyben a székely. Az országhatártól távolabb hosszú időn át kívül esett a rádió és a televízió adási körzetén, az írott sajtó és a könyv ritkán és rendszertelenül jutott el az anyaországból, emiatt ez a nyelvi táj hangsúlyozottabban regionális, archaikus sok tekintetben, de ugyanakkor a transzilván nyelvi értékeknek és hagyományoknak is őrzője. (2) A második jellegzetes nyelvi környezet a nyelvi sziget. Ez az előbbinél jóval kisebb, esetleg egyetlen településre korlátozódó, de ott mindenképpen többségben lévő magyar népességet jelent. Jól ismertek a dél-erdélyi, valamint a délvidéki magyar nyelv(járás)szigetek, amelyek évszázadok óta őrzik hagyományaikat és nyelvüket. Az idegen nyelvű környezet erősen hatott rájuk, ám ez ritkán eredményezett eróziós folyamatokat, nyelvcserét. Ide kellene sorolnunk a Keleti- Kárpátokon túl élő moldvai magyarokat is, akik hat-hétszáz esztendeje élnek kiszakadva a magyar nyelvterületből. Rendkívül archaikus nyelvjárásuk a terület északi részén szinte ómagyarkori nyelvállapotot tükröz. Ide semmi sem jutott el az újabbkori fejleményekből, a nyelvújítás elemeiből, ez a sziget kívül rekedt az egységes magyar nyelv hatásán. Ám ez a nyelvi sziget — bár környezetétől különböző vallása is védte, de egyháza nem — nem maradhatott meg a maga reliktum-jellegében. Az idők folyamán elszórványosodott, és ez gyakran nyelvvesztéssel, nyelvcserével is együtt járt. Feltételezhető, hogy az eredetileg magyar moldvai csángóknak mintegy fele cserélte románra anyanyelvét. (Folytatjuk) 12 A HÉT
