A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-29 / 18. szám
INTERJÚ "A vc/zte/égck üdékéinek" Kassai beszélgetés Péntek Jánossal, a Kolozsvári Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének vezetőjével — Tanár úr, mi az ön szűkebb szakterülete? — Kutatási szakterületem a nyelvészet és a néprajz határán van, egyfajta etnolingvisztikának s részben szociolingvisztikának is lehet minősíteni. Néprajzi kérdésekkel, a népművészet terminológiájával, később pedig etnobotanikával is foglalkoztam. Az etnobotanika témaköréből két könyvet publikáltam. Foglalkoztam a román—magyar nyelvi kölcsönhatással is. Tehát a nyelvi interferencia iránti érdeklődés szintén régebbi keletű. Az egyetemen ezeket a területeket is tanítom, de hát ezek nem hagyományos tantárgyak. Alaptárgyként az általános nyelvészetet oktatom. Szakmai helyzetemből fakad, hogy az egyetemen újabban megszerveztem a néprajz szakot és a tanszék néprajzi csoportját, s működésüket valóban a szívemen viselem. A nyelv és a népi kultúra kapcsolata mint kutatási téma is nagyon fontos. — Ez a Kazinczy Napokon tartott előadásán is érezhető. Rengeteg mindenről van benne szó, valószínűleg nagyon sok régióban személyesen vette fel az adatokat. Mennyi ideig tartott ez a gyűjtés, és milyen módszerekkel dolgozott? — Az erdélyi régiókat ismerem. Az ember a nyelvben mindig benne látja azt, ami magától értetődő: a nyelvi valóságot. Ugyanakkor ezeknek a régióknak nemcsak a nyelvi múltját, hanem szociális helyzetét s népi kultúrájuk helyzetét is megismertem. Egy előadásban mindig benne van a szakmai tapasztalat — pl. a román—magyar nyelvi interferenciával kb. 15 éven át foglalkoztam intézeti munkaként — és van benne élettapasztalat is. Az ember a kisebbségi sorsot megéli, de mivel a magyarságkutatás a szakmája is, másképpen éli át és megpróbál mindent racionálisan feldolgozni. Ezt úgy értem, hogy az, amit jelenségként tapasztalok, vagyis minden nyelvi élmény a nyelvelméletekkel is összekapcsolódik. Ami másnak egyszerűen furcsa tapasztalat a nap folyamán, bennem elhelyezkedik. Napi tapasztalat: abban a lakótelepi házban, ahol élek, más magyar családok is élnek. Megnyilvánulásaikat rögtön értékelni próbálom, ha azon van értékelni való. Ezért mondtam, hogy az előadásomban van szakmai tapasztalat, adatgyűjtés, olvasmányélmény, élettapasztalat, s mint tanárnak, külön előnyöm, hogy vannak vitapartnereim a hallgatók személyében. Mindezek összegződnek. Mert ez egy borzasztó nagy téma. Látszott is a tanácskozás mai napján. A vége optimista volt. Ám azt is lehet látni, hogy attól függően más az emberek optimista vagy pesszimista magatartása, hogy miben élnek. Említhetnék két jól ismert írói példát Erdélyből. Teljesen másképp éli meg a nyelvi kérdéseket Sütő András — meg lehet nézni a könyveit, a tanulmányait, hogy őt milyen mértékben foglalkoztatja az anyanyelv sorsa. Ez nem véletlen, mert Sütő szórványfaluból származik. A szórványnyelv nagymértékben leépült, és nagyon nagy mértékű a nyelvi asszimiláció, a nyelvcsere. Ezzel szemben Kányádi Sándor teljesen más. Tehát az, aki a székelysógből jön és az írói nyelvet, mint Tamási Áron vagy Kányádi Sándor készen kapja, annak teljesen más a helyzete. Másképpen éli meg. Én magam tiszta magyar nyelvű faluból származom, kalotaszegi vagyok, körösfői. Nálunk különösebb nyelvi problémák nem voltak és ma sincsenek. De a Székelyföld pereme is romlott az utóbbi évtizedben a román hatás és sok egyéb miatt. A napjainkban tapasztalt nyelvi romlás olyan, amiket korábban csak a pioldvai csángóknál figyelhettünk meg. Úgy is mondjuk, hogy "csángósodás" van Erdély középső területein. Lehet arról beszélni, hogy megmarad a magyarság és a magyar tömbök, de azt is kell látni, hogy naponta hányán morzsolódnak le... Es bennünket ez érdekel. A veszteségek érdekelnek, nem az, hogy mit tudunk felmutatni. Mert — hál’lstennek — az is van. Minden irodalmi alkotást fel lehet mutatni, végül is minden íróban a nyelv szólal meg, a nyelv jelenik meg minden irodalmi műben. Ezek csodálatos dolgok, de nem szabad megfeledkezni azokról, akik nem ezt tapasztalják, s nem ezt élik meg. — Előadásával, bár nem szándékosan, de egy vitába is bekapcsolódott. Jakab István tegnapi előadására gondolok, aki nagyon keményen fellépett Lanstyák István és vele együtt Tolcsvai Nagy Gábor elmélete ellen. Azt hiszem, hogy Ön ebben a vitában a középutat választaná. — Azt a fajta pánikhangulatot, amely itt megnyilvánult, és mint aktív nyelvművelőből Jakab tanár úrból megnyilatkozik, végül is megértem, de lehet, hogy az erdélyi helyzet engem is befolyásol. Azt szerettem volna árnyalni és másképpen láttatni, hogy a szlovákiai magyarok — pl. a csallóköziek vagy a Kassa-környékiek számára nem az az egyetlen orvosság, hogy mindenben követik az anyaországiakat. Ezeknek a régióknak kell egymásra figyelni, egymásnak segíteni, egymáshoz igazodni. Az is nagy istencsapás volna, ha mindenki úgy kezdene el beszélni, ahogy Budapesten beszélnek. Az se jó. A nyelvművelő irodalomból kisugárzó pánikhangulatot nem osztom teljes mértékben, s nem azért, mintha én nem tartanám nagyon súlyosnak a nyelvcserével kapcsolatos kilátásokat. Én ezt mind nagyon súlyosnak érzem, s végül is Lanstyák István elmélete se jó. A másságot úgy tudomásul venni, hogy — néha szakmai túlértékeléssel, mert mindenki, aki valamivel foglalkozik, hajlamos kutatási tárgyát túlértékelni — mindjárt azt mondani, "ez egy más nyelvi változat", s ebből már egy továbbfokozással azt mondani, hogy "ez egy más magyar nyelv", nem lehet. Ez nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy nem más nyelv, hanem a magyar nyelvnek egy kicsit más változata. Ezt a nyelvművelőknek abba az irányba kell terelni, hogy a magyar nyelvnek a viszonylagos egysége megmaradjon. És hát Lanstyáknak vagy Tolcsvainak az álláspontját is mérsékelném. Nem szabad olyasmit túlhangsúlyozni, aminek nincs meg az alapja sem, es még veszélyes is a túlhangsúlyozás. Az előadásom végén utaltam is arra, hogy a politikusok részben ilyesmire várnak. Erdélyben pl. akik nem értenek semmihez, nem értik a magyar nyelvet, minden héten írnak arról, hogy a székely nyelv nem magyar. A többségi politika visszaél a másságnak a túlhangsúlyozásával. A tényeket tudomásul kell venni, a nyelvművelőnek be kell avatkozni, de az egészet olyan elméleti keretben és érzelmileg is úgy kell feldolgozni, hogy a relatív nyelvi egységet szolgálja. Az egésznek az alapja a nyelvpolitika. A kisebbségi politikusok, sajnos, nyelvi ügyekben eléggé tájékozatlanok. Ez nálunk is látszik a nyelvi törvénytervezeteken. Pl. az RMDSZ kisebbségi törvénytervezete nyelvi ügyekben nagyon gyatra. — Miért nem konzultálnak szakemberekkel? — Kollégámat, Szilágyi N. Sándort hívni sem kell, mert ő a Szövetségi Képviselői Tanácsnak — van egy ilyen RMDSZ parlament — a tagja, és szerencsére részt vett a törvénytervezetek vitájában. Nem mindenkit tudott meggyőzni. Sokkal meggyőzőbb az, hogy ő maga készített egy törvénytervezetet, s ezt az RMDSZ-en belül nagyon támogatják. — Ha több táborra oszlanak a nyelvészek, az politikai szempontból veszélyes lehet? — Nem jó, ha egy ilyen törvényen kezdenek el dolgozni, és nincs egységes álláspont. A többségiek részéről nagyon sokan azt hiszik, hogy elvi kinyilatkoztatás csupán, ha azt mondják: az állam- vagy hivatalos nyelv ez és ez. A gyakorlatban azonban ez meghatározza a többi nyelv sorsát. Egy másik dolog: alkotmányos szinten mindig kinyilvánítják a szabad 6 A HÉT
