A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-15 / 16. szám
HÍRMONDÓ Kazinczy Napok — huszonötödször! Az idei Kazinczy Napokra készülve a rendezők bizonyára figyelembe vették a jubileumi 25-ös számot, s egyrészt valamiféle összegzésre gondoltak, amikor a műsort összeállították. Mi történt, mit tettek és tesznek az arra hivatottak Szlovákiában, hogy a szinte naponta súlyos sérüléseket szenvedő anyanyelvűnk ne vérezzen el teljesen, s a nyelv orvosai ne csak egy-egy sebet igyekezzenek begyógyítani, hanem az egész organizmus gyógyítása legyen a céljuk. Másrészt talán ez az évforduló késztette a szervezőket arra, hogy a háromnegyed százada különböző államokba kényszerült magyarság sorsát mintegy egészben szemlélve, közös gondjait, nyelvi fejlődésének párhuzamait figyelembe véve szervezzék a programot. Innen már csak egy gondolati lépés a regionális központok, az azokra épült hagyományok továbbélésének, megszakadásának, illetve újjáteremtésének a témája — ami szintén e rendezvény egyik súlypontja lett, sőt, egy kis továbbgondolással más értelmet is nyert. S itt érkezünk el a politikához, amely ma a társadalmi élet valamennyi rezdülésébe beleszól vagy egyszerűen benne van. A Kazinczy Napok sem voltak mentesek tőle. A témák, az előadások tárgya szinte ürügyül szolgált egy nyilvánvalóan politikai szándék kinyilvánítására, tudniillik, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban, ahol jelentős magyar kisebbség él, valósuljon meg végre a kisebbség önrendelkezése, az autonómia. Érdekes, hogy ezt a gondolatot nem hazai résztvevő, hanem egy elismert, sőt neves magyarországi irodalomtörténész, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, Pomogáts Béla mondta ki hangosan. Hogy helyes volt-e kinyilvánítani ezt a szándékot egy ilyen fórumon vagy sem, az olvasó ítéletére bízom. Engem mindenekelőtt értelmiségünk, pedagógusaink közönye szomorít el, sajnos, már évek óta, ahányszor erre vagy ehhez hasonló rendezvényre ellátogatok. Persze, mielőtt az érintettek felhördülnének, gyorsan megjegyzem: az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy természetesen léteznek kivételek, csakhogy úgy látom, azok évről évre fogynak. Az első napon hazai nyelvművelésünk, helység- és nyelvjárásgyűjtésünk múltjáról, mai állapotáról és gondjairól hallottunk előadásokat. Az előadók: Jakab István, Teleki Tiborné, Sándor Anrpd és Csuka Gyula a maguk szakte'rületén, egy-egy közösségben végzett munkájukról beszéltek, amelyet egy valami köt össze: az, hogy lelkesedésből, megszállottságból művelik, mert ennek az igényes munkának az anyagi elismerése nálunk a nullával egyenlő. A lényeg: ha nem alakul meg rövid időn belül egy ilyen jellegű kutatásokat szervező és támogató intézmény, ez a tevékenység törvényszerűen leépül, hiszen lelkesedésből megélni sem lehet, nemhogy ilyen munkát végezni. Azt hiszem, ezek az előadások — mivel csupán szűk körű érdeklődésre tarthatnak számot — inkább egy szakszemináriumon kelthettek volna visszhangot. A második napon már a közép-európai magyarság közös nyelvi problémáira irányult a figyelem. Ezeket a gondokat hangsúlyozta előadásában Az emléktábla leleplezése után... (Magyar nyelvi különfejlődés a Kárpát-medencében) Péntek János is, a kolozsvári egyetem magyar tanszékének a vezetője. (Az előadó rendkívül igényes, érdekes és értékes tanulmányát lapunk három folytatásban közli majd.) Péntek János előadásához kötődött a szintén Erdélyből érkezett vendég, Szilágyi N. Sándor korreferátuma, s hogy a nyelvészek szájából elhangzott több szomorú, ám igaz megállapítást ellensúlyozzam, hadd említsem meg, hogy az előadó egy optimizmust ébresztő nyelvi jelenségre is hívta fel a figyelmet: egy-egy nyelvi jelenséget nem egyértelműen kell az anyanyelv romlásaként elkönyvelnünk. Pl. a romániai magyarság körében elterjedt szokás volt, hogy a "rendőrség" szót a román "milícia" kifejezésre cserélték. Amióta a Ceausescu-rendszer megbukott, ez a szó is kihullott a köztudatból, s ma már mindenki újból a "rendőrség" szót használja. Göncz László a Mura-vidéki magyarság "hírmondója" Szlovénia nemzetiségi politikáját is érintette. Annak ellenére, hogy Európában az utóbbi időben egyedül Szlovéniában valósul meg a pozitív diszkrimináció elve, a magyar nyelv helyzete nem kecsegtető. Utolsóként említem, bár a második nap első előadásaként hangzott el Pomogáts Béla szenzációs tanulmánya, Regionális hagyományok Magyarországon és Európában címmel. Az előadó történelmi áttekintést nyújtott az irodalmi regionalizmusról és elemezte az elmúlt évszázadokban uralkodó szellemi iskolákat, amelyek fellendülést hoztak a regionalizmusban. Megállapításait érdekes összehasonlításokkal fűszerezte. A mához érve Pomogáts Közép-Európa jelenlegi politikai helyzetére is sűrűn kitért. S hogy a jubileumi Kazinczy Napokat még emlékezetesebbekké tegyék, a rendezők Kazinczy Ferenc emléktáblájának a felavatását is a műsorba iktatták. Kazinczy egykori szálláshelyének, a Fekete Sas fogadónak a falán Bartusz György szobrászművész alkotását helyezték el. Az emléktábla leleplezésekor szép és megható ünnepi beszédeket hallottunk. (Koncsol Lászlóé és Czine Mihályé akár miniesszéként is megjelenhetne.) A leleplezett emléktábla alatt különböző hazai és külföldi szervezetek és intézmények képviselői helyezték el koszorúikat. Melaj Erzsébet Fotó: Varga E. 8 A HÉT A Fekete Sas cégtáblája
