A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-08 / 15. szám
EGTAJAK Egyszer, úgy tűnik, valamilyen ünnepélyes alkalommal összehívtak minket, engem és sok velem egykorú társamat. Sajnos, nem tudom visszaidézni minden részletét, de hallom a gyönyörű zenét, látom a meghatott arcokat, s tudom, hogy nagyon fontos, ha nem a legfontosabb dolog történik az életemben. Szüleim büszkén néznek rám, feszült és izgatott várakozással telik meg a levegő. Hallom, hogy mindenkit a nevén szólítanak, látom, hogy haladnak egymás után társaim egy-egy fényes trón felé, ahol valaki, talán az uralkodó ül. Halk mormolást hallani, legjobban talán a szél zúgására hasonlít, látom, hogy társaimat sorra megáldja, aki ott ül a trónuson, s ők örömtől kigyúlt arccal jönnek visszafelé. Egyszerre, erre is tisztán emlékszem, szorongás fog el, félek, hogy én esetleg kimaradok, s nem tudom meg soha, mi ez az egész. Körülöttem társaim mind valamilyen feladatról suttogtak, a feladatról, amit kaptak, s kiderül, hogy nincs köztük egyforma, hogy mindenki más és más áldást kapott. Egyszerre hallom a nevem, teljesen elgyengülök, de azért csak erőt veszek magamon, s már ott állok a trón előtt, fejemet lehajtom, s remegő szívvel várom az én áldásomat. Még azt is fel tudom idézni, milyen öröm fogott el, amikor meghallottam boldog sietésemet is visszafelé szüléimhez, a baráti, rokoni öleléseket, hogy büszkeség töltött el, nem akármilyen parancsot kaptam. Ó, jaj, csupán a feladatot, az áldást felejtettem el, akárhogy vizsgálom elmémet, ott, ahol a feladatot sejteném, kínzó üresség tátong, szédülök, ha belenézek. Emlékszem még, hogy hamarosan útra kellett kelnem. Talán éppen a feladat miatt. Nem volt ez szomorú búcsú, mindenki büszkén és boldogan ölelt meg, s ez még fájóbb, mert nyilván bíztak bennem, hogy valamit, amiért csak én indulhatok el, senki más, majd teszek, hittek bennem! Ki tudja, merre jártam, hogyan, mikor tévesztettem utat, milyen gonosz erő térített el, s feledtette el velem a parancsot, s hosszú időre még azt is, honnan jöttem! Egyszer csak itt voltam, mondhatom így, bár furcsán hangzik, amióta az eszemet tudom, s ezt hittem valóságnak, igazinak. Ha nincs az a különös este, s az a különös alak, még most is nyugodtan élem az életem, vagy amit annak hittem. Ám, most beláthatjátok, nem tehetek már úgy tovább, mintha mi sem történt volna. Ezek után minden itt töltött perc hiábavaló, elfecsérelt idő lesz számomra. Útra kelek, még mielőtt felkel a nap. Fogalmam sincs, merre kell mennem, de hiszem, hogy lesz, aki vagy ami vezessen. Meg kell találnom azt a helyet, ahol megtudom, milyen paranccsal jöttem én, vagy vissza kell találnom régi városomba. Amikor ezt olvassátok, én már messze járok. Hogyan is mondhattam volna el hamarabb, ezer szállal akartatok volna megkötözni! Talán hallotok még rólam, talán még látjuk egymást, nem tudom. Egyedül megyek, s nem viszek semmit, csak mérhetetlen vágyamat az igazságra, és a reményt. Fotó: Bistika Tóth László Úgy néznének ránk Csíki Lászlónak, határtalan barátsággal jöttünk külhonból mind a ketten egyenes derékkal térdre esten peckes léptekkel csúszva porban hontalanul mennyben pokolban házunk ágyunk immár ideköt minket de hogy szakíthatnánk el onnan idegeinket ami innen külhonnak látszik míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik hol befejeznünk is nekünk kell amit még odaát kezdtünk el toliunkon ajkunkon elégia terem s óda hol otthon voltunk egykor járunk csak látogatóiba s ha az egész nem kerülne sokba átruccanhatnánk együtt is Pozsonyba illetve nem is oda liratislavába hol megihatnánk barátaimmal egy-két pohárka italt valahol s ők az ott maradottak a leendők a mostaniak a voltak úgy néznének ránk mint bűnösökre akik nélkülük úgyse vihetjük, sokra vagy más alkalommal ki tudja hátha volt-hozzád is elmehetnénk KolozsvátTa azaz Clujba egykomám barátom ha sikerülne átjutnunk a határon ahová nemcsak téged engem is köt egy-két emlék s ahol ki tudja Mátyás szobra áll-e még a Ilázsongárdban Szisszel és Gizkával beszélgethetnénk, meg a magunkban hordott halállal aztán újból itt teremnénk. Pesten a Zserbóban miként emberéletünk iájának felén ama dantei erdőben hogy tovább szöszmötöljünk. fogyó napjaink közepette míg rá nem jövünk a fene megette ha nem is az egészet a Jelét bizonyára s elhitetjük magunkkal épp ez a fele volt az ára tűnő szerelmekkel indulatokkal eszmékkel fizettünk mindazért amit megtartottunk s ami elmaradt mögöttünk hazajöttünk, hát... hazajöttünk? (1987) Gál Sándor fukar délelőtt fukar ez a délelőtt szakadék-sötét s üres nem szól vissza ha kérdezem csak hömpölyög önnön korlátái között már-már szabadon két jeges oszlopán károgás kél feketén ideröppen s megérinti a didergő ablakot grafika felhányt mészkő-barázdák ős-templom-romok vacognak a térben béna boróka-csontvázak megemelkednek s egy-egy horpadás mélyén jeget szül a csend Szeretettel köszöntjük József Attila-dijas költőinket A HÉT 17
