A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-08 / 15. szám

EGTAJAK Kálnay Adél Szindbad ismét elindul Honnan is tudhatnám annyi idő távlatából, hogy valóban megtörténtek, s így torten­­tek-e meg, amiket elmesélek, vagy csupán a képzelet furcsa játéka az egész? Talán eszembe sem jutott volna, ott heverne mélyen eltemetve tudatom mélyén, az összes többi elfeledett történés között, ha nem találkozom egy igen különös ember­rel, egy igen különös napon. Már estele­dett, mire a szakadó eső elállt, ráadásul olyan hirtelen, ahogy csak filmeken szo­kott. Az egész napos eső haragos zölddé változtatta a tegnap még félénken zöldellni próbáló levélkéket, s most már magabiz­tosan híztak lombkoronává. Amerre néz­tem, mindenütt ugyanaz a harsogó zöld áradt felém, s mintha az égbolton is ez tükröződne, az eltakarodó felhők alatt zölden érkezett a sötét is, zöld mélység­ben hunyorgott az első csillag, a levegő illata is zöld volt, nemcsak látni, de érezni, hallani, szagolni, harapni lehetett. Bará­tomtól igyekeztem hazafelé, szinte futot­tam, érnék haza már minél hamarabb, kabátom, cipőm csupa víz, arcomon kétoldalt, mintha szememből folyna, ömlik lefelé, de hiába vacogtam, a látvány annyira megfogott, hogy nem bírtam továbbmenni. Nos, mindenki átélt már hasonlót, tudom, de ez mégis csak az én élményem volt, s ami a miénk, annak jobban örülünk, igaz? Ráadásul, nem is egyszerűen csodálatos volt a látvány, hanem titokzatos is. Minél tovább álltam ott a földbe gyökerezve, annál valósze­­rűtlenebb lett minden. Mintha valamire emlékeznem kéne, ezt éreztem, mintha egy másik világ üzenetét hallanám, lát­nám, de nem voltam képes értelmezni. Bevallom, soha nem érzett félelem fogott el, semmihez nem hasonlítható pánik szorongatta szívemet. Idegen vagyok itt, sikoltotta bennem valami hang, idegen, és nem jut eszembe, honnan jöttem! A tisztara söpört égbolton egyre csak gyűl­tek a csillagok, néma nézői kétségbee­sésemnek, hideg hunyorgásuk fogva tar­tott, s mintha csak azt jelezték volna, gondolkozz már, ki vagy te, emlékezz már, honnan jöttél! Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott, amíg kitéptem magam ebből a mozdulatlanságból, és segélyké­rőén körülnéztem. Nem messze tőlem, egy fa derekának támaszkodva egy ember állt. Csak állt, és nyilvánvalóan engem figyelt. Valaki gondolhatná, hogy amúgy is zaklatott szívem összerándult a látvány­ra, de tévedne. Egyrészt soha nem féltem még senki emberfiától, másrészt örültem, hogy végre látok valakit, hogy valami olyan történik, ami ellenőrizhető, ami feloldja azt a rettenetes állapotot, ami hatalmába kerített. Csupán az lepett meg, s ez is csak utólag, hogy bár vaksötét volt már, én mégis tisztán, élesen láttam az emberemet, mintha valami különös fény lengte volna körül, láttam őt, s mégsem tudom, milyen volt pontosan, de ez is csak már otthon jutott eszembe, s az is, hogy hallhattam a hangját olyannak, mintha a fülembe beszélne, holott hét­nyolc méter biztos volt a távolság. Ezt mondta akkor ott, ismerős meleg hangon: — Már azt hittem, soha nem jut eszedbe. Az igaz, nagyon sok idő eltelt azóta, de azért csak emlékezned kéne! Aggódtam, de most már nem féltelek. Egyedül is boldogulsz, s ne feledd, mindenre ma­gadnak kell rájönnöd! Túl sok segítségre hát ne számíts, de azért amit lehet, megteszek. Hallod, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz eset vagy! — Ezt már némi szemrehányással a hangjában mondta, de szeretet is bujkált ezekben az utolsó szavakban, mint amikor egy apa feddi meg kedves gyermekét. Nem szólt többet, s máig sem tudom, elment-e valamerre, vagy csupán a fény szűnt meg körülötte, egyszer így emlékszem, máskor amúgy. Otthon nem volt kedvem semmit csinálni. Csak ültem a kályha mellett, szárítgattam ázott tagjaimat, és néztem a rabságban is ficánkoló tüzet. Megpró­báltam valamire rájönni, valami összefüg­gést találni, egy nyomot, melyen elindul­hatok, ám hosszú ideig csak a különös alak képe jelent meg, szavai csengtek vissza fülemben. Vajon mire célzott, mit akart azzal, hogy emlékeznem kéne? Aztán egyszerre belém hasított a felisme­rés. Hogy is nem kapcsoltam eddig össze azt, amit a zöld ég alatt éreztem, s azt, amit ez az ember mondott! Hiszen ő csak válaszolt arra a kiáltásra, ami bennem felszakadt, hogy idegen vagyok itt! Izga­tottan felpattantam a kályha mellől, s az ablakhoz siettem. Kitártam és felnéztem az égre. Nyoma sem volt már az előbbi látványnak, egyenletes feketeségből pis­logtak ki most a csillagok, bársonytokban sok apró gyémánt, és én hirtelen tisztán emlékeztem mindenre, amire sejtésem szerint emlékeznem kellett. Emlékeztem egy valóban réges-régi történetre, bár hogy mennyi idő telt el azóta, nem tudnám megmondani. Kicsit félve mondom el, hiszen jelen pillanatban még nem tudok semmi biztosat, minden annyira új még, de hiszem, hogy lassan megindul azért valami bennem is. Egy nagyon távoli, régi városban éltem, igen messze kell hogy legyen, hisz semmihez sem hasonlítható, amerre csak szétnézek a világban. Nehéz szavakkal leírnom, a képe ott él bennem, de mintha nem lennének rá szavaink, hogy elmondjam szépségét. Ott tisztaság van és nyugalom. A színek soha nem hasonlítanak, soha nem olyanok, mintha, hanem pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kell. A házak fehérek, rengeteg a fa mindenütt, illatos virágok nyílnak, friss patakok csobognak, mint a mesé­ben. Mint a mesében, mondom, ha ugyan még létezik, s így létezik egyáltalán. Itt éltem hát, s emlékszem, boldog voltam és elégedett. Mindenem megvolt, ami csak kellett, arra viszont nem emlékszem, mi is volt ez a minden. Egy biztos, nem olyasmi, amikért itt dolgoztam, nem olyasmi, amiket itt szereztem. Szüleimmel együtt kellemes örömben teltek napjaim. Érdekes, rájuk szinte nem is emlékszem, csupán tudom, hogy voltak, s igen szerettük egymást. Volt még valami, ami igazán különlegessé tette ezt a helyet. Az állandóan és egyenletesen áradó fény. Ez, úgy emlékszem, nem a naptól jött, nem is mesterséges forrásból. Csak úgy egyszerűen volt, és áradt mindenünnen, mindenkire. Ahogy erre visszaemlékszem, szinte fájt ez az érzés, rájöttem, mennyire hiányzik nekem ez a fény. Hiányzik, mert úgy rémlik, valamit kaptam tőle, ami nélkül most kevesebb vagyok, s talán minden gyengeségemnek ez a hiány az oka. 16 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents