A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-08 / 15. szám
FIGYELŐ EGY PÁRBESZED TANULSÁGAI A politikai és publicisztikai közhelyek hosszú sorában talán egy sem annyira kopott, mint a Szlovákok és a magyarok közötti "örökös" viszályt és konfliktust hangoztató. Semmi kétség, a szlovák—magyar viszonyt igencsak megterhelik a múltból örökölt s a jelenben kiéleződött problémák, de a józan szemlélő nem tagadhatja, hogy a légkör mérgezéséhez és a feszültség fokozásához a közélet jó néhány képviselője is alaposan hozzájárult, mindenekelőtt azok a toliforgatók, akik, úgy tűnik, tehetségüket kizárólag militáns, megtévesztésre, féligazságokra és rágalmakra épülő zavarkeltő írásokkal akarják (tudják) bizonyítani. Nem á manapság "divatos" pesszimizmus, inkább a helyzet reális felmérése mondatja velünk, hogy a közeljövő e tekintetben aligha hoz javulást. Érthető tehát, hogy őszinte örömmel fogadjuk az álláspontok kölcsönös megismerését, s végső soron a közeledést elősegítő alkalmakat. Egyenrangú felek nyílt párbeszéde nélkül a két nép "történelmi kiegyezése" naiv álmodozókhoz méltó középszerű utópia marad. De így kell-é lennie? Sokunk meggyőződése szerint a viszály igenis megszüntethető, s a ma még komoly gondokat okozó s olykor valóban konfliktussal fenyegető problémák sem örökéletűek. A közelmúltban — február 15-én — Budapesten, Szlovákia Kulturális Intézetében került sor egy olyan találkozóra, amely a civilizált, a továbblépés lehetőségét is felvillantó dialógusra szolgáltatott emlékezetes példát. Az SZK1 épületének impozáns nagytermét zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők, ami korántsem volt meglepő, a pódiumon ugyanis a házigazda szerepét évek óta betöltő Karol Wlachovský társaságában Vladimír Mináč és Kiss Gy. Csaba foglalt helyet. A Nemzedék-trilógia (Generácia), a Parázsfiívás (Dúcbanie do pahrieb), a Sub tegmine s megannyi más fontos könyv vitára mindig kész írója s a budapesti Közép-Európa Intézet irodalomtörténészként, polonistakénl és szlovakistaként is nevet szerzett, az elmúlt évben két figyelemre méltó kötettel — Magyarország itt marad; Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek — jelentkező igazgatója egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy itt és most nem a protokolláris rendezvények diszkrét unalma és tartózkodó udvariassága alakítja majd a hangulatot. A szőnyeg alá söprés művészetét egyikük sem óhajtotta gyakorolni, s a közönségnek jó oka volt, hogy feszülten figyeljen... ... s megtudja, hogy a szlovák irodalom alkotásai közül Kiss Gy. Csaba a Parázsiüvásl olvasta elsőként eredetiben (mint hangsúlyozta, nem véletlenül), s a nagy vihart kavart könyvet megjelenése idején egy "ullramarxista kritikus" szedte ízekre, burzsoá nacionalistának minősítve a nemzeti kérdéssel őszintén szembenéző művet (ami, ugyebár, ugyancsak nem volt véletlen). Bizonyára sokan hallgatták helyesléssel — s térségünk viszonyait ismerve talán még többen kételyekkel — Vladimír Mináč szilváit, amikor arról beszélt, hogy a nemzetek "súrlódási felületei" a szüntelen érintkezés folytán idővel lecsiszolódnak, az élek és a szögletek tompábbak lesznek, s Kiss Gy. Csaba igazát sem vitatta senki, amikor megállapította: a magyarok és a szlovákok sok évszázados együttélésének pozitív momentumai, a két nép "szimbiózisa" sajnálatosan hiányzik mind a szlovákok, mind a magyarok történelmi tudatából, akik megfeledkezni látszanak arról, hogy közös történelmüket nem kizárólag a Matica slovenská bezárása és a csehszlovákiai magyarok kiűzetése jellemzi... Szónokinak tűnhetett, holott nagyon is indokolt volt a személyesen megélt történelmi tapasztalatokkal bőven rendelkező szlovák író kérdése: Lehet-e beszélni "haladásról" az emberiség történetében? — Mi a haladás fogalmát az anyatejjel szívtuk magunkba — mondta Mináč —, s hittünk abban, hogy nélküle létezés sincs, de kiderült, hogy az ilyenfajta abszolút fogalmakban az ördög rejtőzködik. A haladás fogalmának kétségességét bizonyítja az is — folytatta pesszimista gondolatsorát a pozsonyi vendég —, hogy a kultúra sem változtatta meg a nemzeteket, nem vezetett el a kölcsönös megértéshez. Élénk helyeslésre találtak Kiss Gy. Csaba szavai, aki leszögezte: a megértés elősegítését a politikusoktól sem várhatjuk, akik "nem ismerik a történelmet". S azt hiszik — tette hozzá általános derültség közepette Vladimír Mináč —, hogy ez egy normális dolog. Különösen izgalmas fordulatot vett a beszélgetés, amikor a szlovákokat és a magyarokat egymástól elválasztó félelmekre és komplexusokra terelődött a szó. Mináč köntörfalazás nélkül elismerte, hogy napjaink szlovák közvéleményét is a magyarokhoz kapcsolódó régi félelmek irányítják, mindenekelőtt a magyarok terület(vissza)szerző törekvéseitől való félelem, amelyet éppoly jogosultnak látott, mint a kisebbségi magyarság félelmét az asszimilációtól. Az író legalábbis a szlovákság aggályainak megértését várná el a magyaroktól, miként ő is megérti a más ajkú népekkel körülvett magyarság bezártságkomplexusát. A komplexust nem az erő, hanem a gyengeség szüli — állapította meg, s ezzel mindenki bízvást egyetérthetett. A jövőbe optimistán tekintő résztvevők talán szívesén vitába szálltak volna Kiss Gy. Csabával, aki a szlovák író gondolataihoz kapcsolódva kijelentette: a komplexusok még beláthatatlahul hosszú ideig megmaradnak, s nincs más hátra, mint "megbarátkozni" velük. Nem éppen vonzó perspektíva, de a jelek szerint a Közép-Európa Intézet igazgatója aligha vádolható költői túlzással... Bizonyára nem véletlen, hogy mindkettejük részéről éles bírálatok hangzottak el a tömegtájékoztatási eszközök és a politikusok címére, elsősorban manipulációs törekvéseik, a valóság megmásítása és eltorzítása miatt. Kiss Gy. Csaba megjegyzésére, miszerint a politikusoknak sosem volna szabad egy másik nép iránti ellenszenv keltésére alapozni programjukat, Vladimír Mináč azzal a megállapítással válaszolt, hogy a politikus létezni sem tud ellenfél nélkül, s "ujjong, ha talál magának". Szomorú igazság... S érzésünk szerint nem kevésbé szomorú az sem, aminek kapcsán a két beszélgetőtárs között "példás" egyetértés alakult ki: a többségi nemzetek bántó közönye a velük, körükben élő kisebbségek története és kultúrája iránt. A megismerés itt is parancsoló szükségszerűség, a megoldás pedig az lehetne, ha a kisebbségekhez kapcsolódó alapvető ismeretek az érintett országok valamennyi iskolájában a tananyag integráns részét alkotnák. Jogos és időszerű követelmény, de megvalósítása ma még kissé utópisztikusnak tűnik — s a felelős helyeken bizonyára túl sokan vannak, akik erről a kérdésről (is) másképp gondolkodnak, mint a két írástudó. Meglehet, a "nagypolitika" szemszögéből a fentebb felidézett budapesti találkozás érdektelen apróságnak tűnik, de a szlovák—magyar kapcsolatok alakulását aggodalommal figyelő s értük felelősséget is érző "civil" szempontjából a Vladimír Mináč és Kiss Gy. Csaba j között lezajlott párbeszéd jelentős és biztató j eseménynek tekinthető. Ismét bebizonyosodj dott, hogy a gondolkodás és az útkeresés j szenvedélyével "megvert" emberek akkor is ? képesek értelmes és hasznos dialógust foly- J látni egymással, ha egyébként számos (számtalan) kérdésben eltérő álláspontot képviselni nek. A beszélgetés nem megvetendő tanúlsá- Ijj gai közül e pillanatban ez tűnik a leglónto/> sabbnak. < ž G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 11
