A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-01 / 14. szám
ÉGTÁJAK én. Bennem forr a méreg, igyekszem nem ránézni, és lelkem mélyén felháborít az, hogy ennek a fiúnak most majd megbocsátják a bűneit. Előtte is várok, öt percig, tíz percig... A spanyolfal mögül hosszú, sovány nyakú, csinosan öltözött fiatalember jön ki, magas gumikalucsniban; ábrándozni kezdek, hogy ha nagy leszek, ugyanilyen kalucsnit vásárolok magamnak, feltétlenül ugyanilyet veszek! A hölgy összerezzen, és bemegy a spanyolfal mögé. Ő van soron. A spanyolfal két fele közötti résen át látható, amint a hölgy az asztalkához megy, földig hajol, majd fölemelkedik, és nem nézve a lelkészre, várakozóan lehajtja fejét. A lelkész háttal áll a spanyolfalnak, ezért csak fürtös, ősz haját látom, valamint széles hátát és a nyakán viselt kereszt láncocskáját. Arca nem látható. Felsóhajt, nem nézve a hölgyre, gyors szavakkal kezd beszélni, fejét csóválja, suttogó hangját hol felemeli, hol lehalkítja. A hölgy alázatosan hallgatja, mint aki bűnös, szelíden felel, és a földre néz. "Vajon mi lehet a bűne? — gondolom magamban, áhítatosan bámulva szelíd, szép arcára. — Istenem, bocsásd meg a bűneit! Adj neki boldogságot!" De lám, a lelkész már a hölgy fejére borítja a stólát. — Én, az Úr méltatlan papja... — hallatszanak szavai — az általa nekem adatott hatalmamnál fogva megbocsátok neked, és megszabadítalak összes bűneidtől... A hölgy földig hajol, megcsókolja a keresztet és visszajön. Most már mindkét orcája piros, de tekintete nyugodt, derűs, vidám. "Most boldog — gondolom magamban, hol őt nézve, hol a lelkészt, aki megbocsátotta bűneit. — De hát még milyen boldog lehet az olyan ember, akinek hatalom adatott arra, hogy megbocsásson." Most Mitykán a sor, de bennem hirtelen gyűlölet lángol fel ez ellen a gazfickó ellen, én akarok bemenni a spanyolfal mögé, én akarok az első lenni... Ő, észrevéve mozdulataimat, fejbe kólint egy gyertyával, mire én ugyanígy járok el vele szemben, s fél percig lihegés hallatszik, és olyan nesz, mintha valaki gyertyákat törne el... Szétválasztanak bennünket. Ellenfelem félénken járul az asztalkához, és mereven feszülő térdekkel földig hajol, de hogy ezután mi következik, azt már nem látom; arra a gondolatra, hogy Mityka után rám kerül a sor, szemem előtt lassanként minden összefolyik; Mityka elálló fülei még nagyobbra nőnek, és beleolvadnak sötét tarkójába, a lelkész imbolyog, a padló mintha hullámossá válnék... Felhangzanak a lelkész szavai: — Én, az Úr méltatlan papja... Most már én is indulok a spanyolfal mögé. Talpam alatt nem érzek semmit, mintha levegőn lépkednék... Odamegyek az asztalkához, amely magasabb nálam. Egy pillanatra felbukkan szemem előtt a lelkész egykedvű, kimerült arca, de aztán már csak palástjának világoskék bélésű ujját látom, meg a keresztet és az asztalka szélét. Érzem a lelkész szoros közelségét, csuhája illatát, hallom szigorú hangját, és arcomnak felé fordított oldala égni kezd... Izgalmamban nem mindent hallok jól, de a kérdésekre őszintén felelek, bár nem a saját hangomon, hanem valami különös, idegen hangon, eszembe jut az elhagyatott istenanya és szent János, a feszület... anyám... és sírhatnékom van, szeretnék bocsánatért könyörögni. — Hogy hívnak? — kérdezi a lelkész, betakarva fejemet a puha stólával. Milyen könnyűnek érzem most magam, hogy örvendez a szívem! Most már nincsenek bűneim, már tiszta vagyok, már a mennyországba juthatok! Úgy érzem, már belőlem is ugyanolyan illat árad, mint a papi palástból, s mikor a spanyolfal mögül kijövet a diakónushoz megyek feliratkozni, megszagolom kabátujjamat. A templomi homály már nem rémlik olyan komornak, és Mitykára közönyösen nézek, harag nélkül. — Mi a neved? — kérdezi a diakónus. — Fegya. — És apai neved? — Nem tudom. — Hogy hívják édesapádat? — Ivan Petrovicsnak. — Vezetékneved? Hallgatok. — Hány éves vagy? — Kilenc. Mihelyt hazaérek — nehogy lássam, amint a többiek vacsoráznak — gyorsan lefekszem az ágyba, és szememet behunyva, arról ábrándozom, milyen szép lenne kínokat elszenvedni valamiféle Heródestől vagy Dioszkurosztól, a pusztaságban élni, és mint Szerafim szerzetes, medvéket etetni, cellában lakni, és csupán prosphoróval táplálkozni, minden vagyonomat szétosztani a szegények között, és Kijevbe zarándokolni. Hallom, amint az ebédlőben megterítik az asztalt — szóval vacsorához készülődnek; lesz franciasaláta, húsosderelye káposztával és sült hal. Mennyire szeretnék enni! Hajlandó lennék minden kínt elszenvedni, a pusztaságban élni, anyám nélkül, medvéket etetni saját kezeimmel — ha egyetlen húsosderelyét ehetném, káposztával! — Istenem, tisztísd meg bűnös lelkemet! — imádkozom, fejem búbjáig betakarózva. — Őrangyalom, védj meg a gonosztól. Másnap, csütörtökön, jókedvűen ébredek, lelkem tiszta, derűs, mint egy szép tavaszi nap. Vidáman, bátran megyek a templomba, érezve, hogy résztvevője vagyok az ünnepnek, hogy pompás és drága zubbony van rajtam, melyet nagyanyámról maradt selyemruhából varrtak; a templomban minden az örömet, a boldogságot, a tavasz leheletét árasztja; az istenanya és szent János arca már nem olyan bánatos, mint tegnap volt; az ünneplő hívek arcáról remény sugárzik, és mintha az egész múltra a feledés fátyola borulna, mintha mindenki bocsánatot nyert volna. Mityka is rendesen megfésülködött, és ünneplő ruha van rajta. Vidáman nézek szétálló füleire, és bebizonyítandó, hogy egyáltalán nem haragszom rá, azt mondom: — Ma szép vagy, és ha a hajad nem állna olyan szanaszét, és a ruhád nem volna olyan szegényes, bárki azt hihetné, hogy édesanyád nem mosónő, hanem előkelő úrhölgy. Gyere el hozzám húsvétra, majd játszunk "kapóst". Mityka bizalmatlanul néz rám, és sutytyomban megfenyeget az öklével. Hanem a tegnapi hölgyet csodaszépnek látom. Világoskék ruha van rajta, és nagy, csillogó, patkó alakú melltű. Gyönyörködve nézem, és arra gondolok, hogy ha nagy leszek, feltétlenül ilyen nőt veszek feleségül, de aztán eszembe jut, hogy megnősülni szégyen, hát leteszek erről a gondolatról, és megyek a kórusba, ahol a diakónus már olvassa az imádságot. Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet A HÉT 17
